Ezzel a frappáns bevezetővel indítja a The New York Times galápagosi riportját. Ami a Darwin számára teóriájának döntő érvét szolgáltató madarakat, a szürke pintyeket illeti, ők is ott vannak: szomorúan repkednek a szeméthalmok körül, amelyek azoknak az ecuadoriaknak a háztartásából kerülnek ki, akik a növekvő idegenforgalmának szolgálatában érkeztek oda.

Galápagos "emberi" lakossága az utóbbi évtizedben mintegy 30 ezer főre nőtt, és ez nyugtalanítja a környezetvédőket. Ők arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyors gyarapodás máris veszélyezteti az ökoszisztémát, amely azelőtt, hogy a szárazföldiek betelepülése több mint száz éve megkezdődött, lehetővé tette az "őslakosoknak" - köztük az óriásteknősöknek és az élénk színű szulaféléknek -, hogy senkitől sem zavartatva éljenek és fejlődjenek.

A jelenségre a kormány is felfigyelt: annak ellenére, hogy pártolja az idegenforgalom kibontakozását, tavaly több mint ezer engedély nélkül érkezett szegény ecuadorit utasított ki a tartományból, és továbbiak eltávolítására készül. A szigetek lakosságának korlátozásával szeretné biztosítani azoknak a természeti csodáknak a megőrzését, amelyek fellendítették Ecuador legjövedelmezőbb gazdasági szektorát, a turizmust. Ezek az intézkedések azonban elégedetlenséget keltenek a szakképzetlen betelepülők körében, akik úgy érzik, hogy őket büntetik, miközben az ország továbbra is élvezi a turisták által Ecuadorba, Dél-Amerika egyik legszegényebb országába hozott dollármilliókat.

- Azt halljuk, hogy egy gazdag külföldi által lefényképezhető teknős többet ér, mint egy ecuadori állampolgár - panaszkodott a lap riporterének az 54 éves Maria Mariana de Reina Bustos, akinek családja Ecuador szárazföldi területéről, az Andokban fekvő Ambatóból érkezett a szigetre. Maria 22 éves lányát, Olgát nemrég a La Casca nevű galápagosi nyomornegyed közelében őrizetbe vette a rendőrség, majd repülőre ültette és visszatelepítette az ország kontinentális területére.

Az első telepesek halászként, földművesként kerestek megélhetést a szigeteken. Most azok többségét, akik megteszik a rövid repülőutat Quitóból, a fővárosból az egzotikus szigetcsoportra - vagy éppenséggel csónakon szivárognak be - már más lehetőségek csábítják: taxisként, szállodai szobalányként vagy a növekvő hivatalnokréteg tagjaként viszonylag jó, a szárazföldinél nem ritkán két-háromszor nagyobb keresetre tehetnek szert.
Az ország vezetői évtizedeken át semmit sem tettek ennek megakadályozásáért. Először azért nem, hogy a turizmus minél gyorsabban fejlődhessen, később azért nem, hogy a kormány biztosítsa jelenlétét. Ráadásul úgy tűnt, a növekedést eléggé behatárolja, hogy a szigetvilág 97 százalékát nemzeti parkká nyilvánították. Ez azonban nem volt elég: 2007-ben az ENSZ is a veszélyeztetett világörökségi területek listájára helyezte Galápagost.

A tudósok szerint máris jelentős a kár: kőolajszennyezés, az óriásteknősök és a cápák népességét veszélyeztető orvhalászat, idegen, terjeszkedő fajok - patkányok, macskák, tehenek és tűzhangyák - fenyegetik az őshonos galápagosi állatokat.

Galápagoson elvileg csak azok kaphatnak tartózkodási engedélyt családtagjaikkal együtt, akik a szigeten születtek, továbbá az 1998 előtti betelepülők vagy ideiglenes munkavállalási engedéllyel rendelkezők. A rendőrség ellenőrzőpontok létesítésével próbálja kiszűrni az illegális betelepülőket - de ugyanaz a kormány, amely a kiutasításokat felügyeli, egyszersmind támogatást is nyújt a szigetlakóknak.

A szubvenció egyik formája lehetővé teszi, hogy az üzemanyagot a szárazföldivel azonos áron forgalmazzák a szigeteken. Egy másik kedvezmény eredményeként a szigetlakók a Quitóba és vissza szóló repülőjegyért csak töredékét fizetik annak, amit egy külföldinek kell leszurkolnia. Vannak illegális, de létező előnyök is: például a betelepülők névházasságot kötnek szigetlakókkal, hogy tartózkodási engedélyt kapjanak, aminek persze megvan a feketepiaci ára.

Eredmény: Puerto Ayora utcáin egymást érik a diszkók, vendéglők, gyorsbüfék és emléktárgyboltok. A külvárosban Leopoldo Bucheli, a dinamikus fejlődést ösztönző polgármester képével plakátok hirdetik az El Mirador-tervet, amelynek értelmében ezer új lakást építenek.

A 36 éves Yonni Mantuano, aki nemrégiben vásárolt magának lakást a program keretében, azt mondja, ugyanarra vágyik, mint bárki más bárhol másutt a világon: emberi életre.

A kormány meglehetősen ellentmondásos fellépéséhez hasonlóan a szigetlakók érzései is vegyesek. A 45 éves Margarita Masquiza, aki 14 éves korában érkezett Galápagosra, felháborodva kommentálja a kiutasításokat. - Két kezünkkel építettük ezt a tartományt, fájdalmat okoz nekünk, hogy azt látjuk, honfitársainkat állat módjára kitelepítik. Valamennyien ecuadori őslakosok vagyunk, hogyan deportálhatnak bennünket saját országunkban? - hangsúlyozta. Amikor azonban azt kérdezték tőle, hogy miként befolyásolja a betelepülők érkezése négy gyermekének és további négy unokájának életét, máris más hangon válaszolt. - Meg kell őriznünk a lehetőségeket családtagjaink számára... - jegyezte meg.

A szigetcsoport legtöbb lakója a San Cristóbal szigeten él, ahol valamikor fegyintézet működött, valamint Santa Cruzon, ahol Puerto Ayora is található, de a fejlődés eléri a többi szigetet is. Nem kétséges, hogy az emberi jelenlét mindenütt megváltoztatta az életet a szigeteken, amelyek valaha elbűvölték Charles Darwint.