Nem mintha az évi átlag 1,8 milliárdos állami szubvenció sokat nyomott volna a latba, hiszen senki sem gondolja komolyan, hogy a sportoló nemzet gerevichi dicsőségről álmodó fiai-lányai eddig is a központi költségvetés nyújtotta dotáció révén ugrottak magasabbra, lapátoltak gyorsabban, vagy épp céloztak pontosabban, mint hasonlíthatatlanul vastagabb burokban edződő riválisaik.

A felelősök felemlegetése persze már a hiányzó milliárd előkotorászása előtt kezdetét vette, ami természetes is, hisz tudja mindenki , ez olyan ország, ahol felelőse mindennek van, felelőssége viszont  senkinek.

Ezért történhetett, hogy az ellenzék már jóval a  zuhanyozni küldött forintok visszapótlásáról kezdődő vita előtt telekürtölte a sajtót a Meggyesi-Gyurcsány-Bajnai féle anti-testkulturális triumvirátus elmúlt hét és fél évbeli ámokfutásával, melynek köszönhetően mára kihunyás közeli állapotba került az egykor fényesen tündöklő magyar sportcsillag.

Amely még mindig vörös színű és ötágú, mellesleg. Mert beszélhetünk természetesen az Antall-kabinet ötszáz tornatermet teremtő intézkedéséről, vagy az Orbán-kormány számos, a versenyport számára áldásos (lásd Bozsik-program), vagy épp csak papíron jótékony projektjéről (vö. Héraklész-program), a tény csak tény marad: míg egy fejlett európai állam GDP-jének közel két százalékát fordítja szabadidő- és versenysportra, addig Magyarország 2009-ben is jó esetben talán felet, s e tekintetben bizony a rendszerváltás óta tart az ötkarikás ostorcsapás.

Hogy is mondta Gallov Rezső Peking után, szinte napra pontosan egy esztendővel ezelőtt?

„A magyar sport 1989-90 óta mindig periférián szerepelt a politika asztalán. Mivel az ország vezetői már a rendszerváltás után kijelentették, az állam kivonul a sportból, ez olyan folyamatot indított el, aminek legutóbbi állomása volt a pekingi szereplés.”

London pedig a végállomás lehet, ha így folytatjuk.