A fogyatékosság egy olyan maradandó állapot, amikor egy személy érzékszervi, mozgásszervi, értelmi, avagy kommunikációs képessége jelentősen elmarad az emberek átlagától, és ez jelentősen megnehezíti, rosszabb esetben megakadályozza a társadalmi életbe való beilleszkedést.

Ám vannak olyan emberek, akik sajnos ezekről a dolgokról alkalomadtán megfeledkeznek verbálisan legalábbis mindenképpen, hiszen már maga a „fogyatékos” kifejezés is bántónak tűnhet. De ne feledkezzünk el egy dologról: a közöny is öl. Hogy miért mondom ezt? Nyilvánvalóan mindegyikünk látott már olyan magatehetetlen – vagy legalábbis segítségre szoruló – embertársunkat, akinek senki sem segített, pedig szüksége lett volna rá. Talán nem fantáziálok amikor azt mondom, hogy ez a közöny– szituációtól függően természetesen – akár végezetes is lehet. Kifejezetten Magyar jelenséggel állunk szemben? Nem tudom, de a szakember véleménye sajnos meglehetősen lehangoló ezen téren.

A HírExtra Kogon Mihályt, a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjának az igazgatóját kérdezte.

Pontosan mit tudnak tenni a fogyatékkal élő emberek segítéséért?

Van egy úgynevezett komplex rehabilitációs programunk, ami az orvosi rehabilitáció után történik. A mi feladatunk az önálló életfeltételek kialakítása, megteremtése, megtanítása, igényfelkeltése mozgásterápia, pszichológiai tanácsadás, valamint szociális terápia által.

Miből áll önöknél a rehabilitáció?

Fogyatékos ember alatt megváltozott képességű embert értünk. Meg kell őket tanítani hogy miként tudnak együtt élni ezzel az újfajta helyzettel, miként kell elfogadtatnia magát, hogyan-miben kell segítséget kérnie, mi az amiben önálló életet tud élni, ezalatt eszközöket is értek. Hogyan és miként lehet mondjuk egy kerekesszéket használni, illemhelyiségben, ebédnél, ágyból való kikelésnél, lefekvéskor . Az egyéni képességeket is fejleszteni kell.

Milyen,és mekkora mértékű támogatásból élnek?

Mi nem normatívából, hanem költségvetési támogatásból élünk, de rendkívül nehéz számadatokat mondani. Mondhatnám az hogy kevés, mondhatnám azt, hogy sok. De mihez képest? Mi egy rehabilitációs intézet vagyunk, tehát nem otthont nyújtunk az embereknek, hanem rehabilitációs lehetőségeket. Ez magyarul azt jelenti hogy időben is korlátozott ez a lehetőség, hiszen az egyik szakmai alapelv az, hogy 3 évre maximalizálja a törvény ezeket a szolgáltatásokat, ennyi idő alatt kell megteremtenünk annak a lehetőségét, hogy az emberek elfogadják a helyzetüket, és valamilyen szinten a társadalomban éljenek. De kérdés az, hogy a társadalom akarja-e, hogy itt éljenek a fogyatékos emberek? Erről most nem vagyok meggyőződve.

A következő kérdésemben pont erre kerestem a választ: Ön szerint mennyire segítő, elfogadó a társadalom a fogyatékkal élő emberekkel szemben?

Ha nagyon szkeptikus vagyok, azt kell hogy mondjam nem nagyon. szerintem az utóbbi tíz évben nagyon-nagyon lényeges változások nem történtek. És ezalatt nem a mindenkori állami költségvetést hanem a társadalmat értem. „Köszönjük, nem kérjük.” Továbbra is ez az uralkodó magatartás a sérült emberekkel szemben.

Egy 2000-ben végzett közvélemény-kutatás eredményei szerint a lakosság úgy véli, hogy a fogyatékos tanulókat teljesen (54%) vagy részben (27%) külön iskolában kell képezni, és csak 15% tartja a teljes együttnevelést a legjobb megoldásnak. ( szerk.)

Ez az Ön meglátása szerint miért jellemző a társadalomra?

Rengeteg oka van ennek, nem hiszem hogy ennek a miértjét egy szociológiai kutatással fel lehetne tárni, bár az is igaz, hogy nem is voltak szociológiai kutatások ebben a tárgyban. Az állandó rákfenéje ennek a dolognak hogy a költségvetés, a pénz, számok körül forog a vita, én szerintem pedig az emberekről, állampolgárokról kellene szólnia a történetnek, azokról tehát, akik a fogyatékosságukkal együtt akarnak élni a világban.

Jelen pillanatban mennyi az esélye annak, hogy egy fogyatékkal élő személy normális életet éljen? Legyen saját családja, biztos megélhetése?

Nagyon véletlenszerű. Vannak jó, és vannak nagyon rossz eséllyel rendelkező emberek. Magyarországon nem alakult ki egy olyan fajta korszerű, szolgáltatási háló, ami biztosítani tudná azt, hogy különböző élethelyzetektől, állapotoktól függetlenül jogosult legyen valaki arra, hogy megkapja azt a segítséget, ami révén valóban hasznos tagja tudna lenni a társadalomnak, azaz integrálódni tudjon. Ez jelen pillanatban véletleneken, esetlegességeken, kapcsolatokon múlik. Kap-e lehetőséget bármire, a családja tudja-e támogatni? Sok esetben a családi háttér is inkább rejtegető.

Én konkrét esetet nem emelnék ki, rengeteg megrázó esettel találkoztam a közel 10 év óta, mióta a szakmában dolgozom. Sikerek is vannak természetesen, de azon szoktam aggódni, hogy ezek meddig tartanak. Sok esetben ez a társadalom hozzáállásán múlik, amiről épp az előbb beszélgettünk. Vajon az az ember akit próbálunk visszaintegrálni, valóban akarja-e épp emiatt? Van olyan akinek egy sikeres rehabilitáció után jól alakulnak az életkörülményei, és van olyan, akinek szintén egy sikeres rehabilitáció után kevésbé alakul jól, sőt, visszaesik.