Ön 1972-ben, a Ki mit tud? nevezetű, legendás tehetségkutató sorozatban tűnt fel, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy ezzel alapozta meg a karrierjét.

Egy női fodrászszövetkezetnél dolgoztam, ahol alakult egy hattagú kórus, „Tavasz 67” néven. Én elsősorban, mint táncdalénekes indultam el táncdal kategóriában, amit végül megnyertem, de a kórus is első díjazott lett.

Manapság reneszánszukat élik a tehetségkutató versenyek: miben különböznek ezek a műsorok a Ki mit tudtól?

Valahol sokkal nehezebb, valahol pedig sokkal könnyebb dolguk van az indulóknak. Nehezebb, mert abban az időben nem volt se menedzser, se stylist, csak mi magunk voltunk. Továbbá abban az időben nem lehetett külföldi előadók lemezeit megvásárolni, valamint ennyi televízió, és rádiócsatorna sem volt. Viszont ha volt egy megmozdulás, egy verseny, azoknak hatalmas nézettsége volt, mivel egy egész ország ült a televízió előtt, akik velünk együtt izgulták végig a versenyt.

Ám ez most nem lehetséges, hiszen minél több csatorna létezik, annál inkább megoszlik a nézettség, attól függetlenül, hogy még mindig elég magas a nézettsége a hasonló műsoroknak. Emiatt vannak nehezebb helyzetben a mostani indulók.

Ön szerint létezik egyfajta minőségcsökkenés a tehetségkutató versenyek történetében? A Mai ilyen jellegű műsorok, és a korábbi Ki mit tud? összemérhető egymással?

Azért nem lehet összehasonlítani a Ki mit tud?-al, mert most csak olyan produkciók számíthatnak sikerre, melyben énekelnek, táncolnak. De korábban a versmondók, és humoristák is középpontban voltak, hiszen ott tűnt fel nem egy nagy ember. Ilyen Kern András, Antal Imre, Gálvölgyi János, de lehetne sorolni még, hiszen nagyon sokan vannak. Számtalan kategória volt, és mindegyikből lehetne említeni egy nevet, akiket manapság igen ismert művészként tartunk számon.

Ön szerint a mostani befutott előadókra emlékezni fogunk egyáltalán öt esztendő elteltével?

Ez csakis tőlük, és a menedzserüktől függ. Nekem soha nem volt menedzserem, saját magamat kellett megtanulnom eladni. Harminchét év óta én magam találok ki mindent, és ha valaki ennyi ideig fennmarad – habár nem akarok nagyképű lenni -, annak nagyon gratulálok, viszont ez kifejezetten ritka dolog. Manapság sajnos nem működik semmi menedzser nélkül, hiszen szinte kötelezően ott állnak a művész háta mögött, és elveszik tőlük a fellépő díjuknak egy részét: ezért mondtam, hogy sokkal nehezebb dolguk van a mai indulóknak.

Persze mindenki lelkes az elején, teljesen elvannak varázsolva a televíziótól, a közönségtől, a fényektől, de előbb utóbb oda is el kell menni fellépni, ahol nem tízezrek elé állnak ki, hanem igenis vannak születésnapi partik, melyen mondjuk ötven embernek kell énekelni. A kettő közötti különbség elég nagy, és kell egy fajta profizmus ehhez, hiszen minden esetben meg kell nyerni a közönség figyelmét, szimpátiáját. Tehát nem elég annyi hogy valakinek gyönyörű hangja van, sajnos ez manapság kevés.

Melyik a legkedvesebb, fellépéssel kapcsolatos emléke?

Nekem mindig a legutolsó. Tegnapelőtt voltam fellépni Kiskunhalason egy sportcsarnokban, ahol az egyik iskolának volt százéves jubileuma. Gyönyörű estélyi ruhába öltözött hölgyek és elegáns urak között szép számmal voltak fiatal tanulók is, és tényleg hatalmas élmény azt látni, hogy mindenki táncol, énekli a régebbi slágereket, tehát velem együtt élvezik a műsort. Ilyenkor tényleg megdobban az ember szíve, hogy igen, érdemes csinálni! Amikor egy ilyen fellépés után hazamegyek, nehezen tudok elaludni, hiszen felakarom idézni az eseményeket.

Mi a véleménye arról, hogy a mostani tinédzserek közül is nagyon sokan a korábbi nagy slágereket kedvelik a mostani zenékkel szemben? Vagyis mi a véleménye a retro őrületről?

Az egy nagyon-nagyon jó érzés, hogy a fiatalok is jönnek a bulikra, a retro diszkókba, szilveszter előtt már nagyon vártam hogy menjünk fellépni, többek között miattuk is. Ezek a zenék sohasem jönnek ki a divatból, hiszen már három korosztály nőtt fel mellettem. Nagyon rosszul kell viselkednie valakinek ahhoz, hogy a közönség elpártoljon tőle.

Min dolgozik jelenleg?

Most egy olyan lemezt készítettem, amelyen olyan dalok lesznek hallhatóak, amelyeket a rádiók nem játszottak, ellenben ugyanolyan szépek mint a „Mondd, mit tegyek hogy érezd?” című szám, a „Kezdjünk új életet” című lemezről. Ezen az albumon éppen ugyanúgy vannak gyönyörű szerelmes dalok, de ezekről senki nem tud semmit, hiszen ha a rádió nem játszik valamit, abból nem lesz sláger.

Én arra gondoltam, hogy ezeket nem szabad kidobni az ablakon: összeállítottam belőlük egy kis csokrot, és „Szerelmeim” címmel egy válogatás albumot fogok kihozni, amelyen egy új dal is helyet kap. Ezzel egy nagy koncertet szeretnék, olyan április-május környékén mondjuk a Millenáris parkban, amelyet éppen most szervezünk.

Milyen Szűcs Judith a mindennapokban?

Olyan, mint a színpadon. Teljesen egyszerűnek, természetesnek, hétköznapinak érzem magamat, nincsenek allűrjeim. Éppen úgy főzök, vasalok, vásárolok, mint bárki más. Nagyon fontos számomra az egészség is, éppen most fogok kipróbálni egy új tornát, és megyek a héten majd még egyszer teniszezni is. Most a fejembe vettem, hogy mivel beszélek egy kicsit angolul, jó lenne még jobban beszélni ezen a nyelven. Oroszul is beszélek, jó lenne újra kimenni ismét azokra a területekre, ahol korábban elég népszerű voltam. Szóval nem unatkozom.