"A fennmaradt csontokból sikerült elemezni az őstulok DNS-ét, és elkészíteni a géntérképét. Ennek köszönhetően az őstulokhoz hasonlatos állatokat tenyészthetünk. Már lezajlott a keresztezés első köre három őshonos brit, spanyol és olasz vad szarvasmarhafajta között. Most várnunk kell, hogy kiderüljön, miféle borjak látnak napvilágot – közölte Donato Matassino, a beneventói Kísérleti Biotechnológiai Konzorcium vezetője”.(MTI)

Vagyis lehetséges, hogy egy 18. században kipusztult faj, hamarosan életre kel a tudósok munkálkodása által. Vagy mégsem?

A HírExtra kérdéseire Dr. Falus András genetikust, egyetemi tanár válaszolt.

Mi a véleménye ezzel az eredménnyel kapcsolatban? Ez nem az őstulok, pusztán hozzá egy rendkívüli módon hasonlatos állat lenne? Vagy valóban nevezhetjük "igazi" őstuloknak?

Nem, ez nem az őstulok, viszont sikerült elolvasni ennek a hajdanán élt állatnak a genetikai állományát, és megnézték azt, hogy melyek azok a gének, melyek a mai szarvasmarhában is megvannak: olyan keresztezéseket végeztek, melyek eredményében a mai gének találkoztak az őstulok génjeivel. Vagyis ez egy olyan célzott keresztezés volt, ahol megpróbálták felszaporítani ennek az ősi állatnak a génjeit.



Ön szerint lehetséges - vagy a jövőben lehetséges lesz -, hogy akár maradványokból nyert génekből visszahozzuk a tényleges, egykoron volt állatokat?

Ezt a mai, összes technikai tudásunkat latba vetve sem tudjuk megcsinálni. Csak élő sejtekből lehetne klónozni egy állatot, a DNS-ből csak az információkat lehet megkapni. Olyan ez, mintha kapnánk egy kottát: el tudjuk képzelni az éneket, de nem halljuk, és akkor még nem beszéltünk a zenekarról. Én biztos vagyok abban, hogy ezt jelenleg nem lehet megcsinálni, de egy idő után talán lehetséges lesz mesterséges sejteket előállítani. Van egy olyan tudomány, melyet szintetikus biológiának neveznek, az próbálkozik ilyesmivel, de ez egyelőre még nagyon gyerekcipőben jár.

Az őstuloknál korábban élő állatok esetében - mamut, karfogú tigris, vagy akár a dinoszauruszok - milyen egyéb problémákkal nézhet szembe a tudomány? Mennyivel lehet nehezebb, bonyolultabb ezen állatok "felélesztése" mint az őstulkoké, ha egyáltalán bonyolultabb?

Elvileg ugyanazzal a problémával állunk szemben, mint az őstuloknál. Itt nem a kor, vagy az idő számít. Ha megmaradt a DNS a csontokban, akkor ugyanannyi információt lehet kinyerni belőle, mint bármely későbbi maradványból: nincsen közöttük tehát elvi különbség. Ez a helyzet az emberrel is.

Fantáziakérdés, ám érdekes: elméleti szinten létre lehet hozni életképes mitológiai lényeket? Gondolok itt a Minotaurusra, vagy a szfinxre.

Az előbb említett élőlényekkel ellentétben az a nagy különbség, hogy ezek a lények a valóságban sohasem léteztek. Rengetegen gondolkodtak már például a kentaurok létrehozásán, Csányi Vilmos etológus barátom is írt egy nagyszerű fantázia művet ezzel kapcsolatban: viszont mivel nem léteztek sohasem ezek a lények, nem állt össze az élettani egység, melyet szervezetnek neveznek. Bár az is lehetséges, hogy előbb-utóbb még az ilyen jellegű kísérletek is sikerülhetnek, mivel ez a tudomány még rendkívül fiatal. Az idő mindenre választ ad.

Kipusztult állatfajok

Őstulok (Bos primigenius primigenius)

Ennek az Elő-Ázsiában, Európában és Észak-Afrikában őshonos fajtának a hímjei elérhették a 3 métert, súlyuk pedig 800-1000 kilogramm között mozgott: a nőstények ennél kisebbek voltak. Az utolsó példány 1627-ben, Lengyelországban múlt ki.

Moa (Dinornithidae)

A moák Új-Zéland szigetein élő, hatalmasra nőtt struccszerű madarak voltak. A „kisebbek” 1 méter körüliek voltak, a legnagyobbak akár a 3 méteres magasságot is elérték: súlyuk akár a 200 kilogrammot is elérhette. A tudomány 1839-ben fedezte fel ennek a gigászi madárfajnak a csontjait, akik a legnagyobb valószínűséggel a 18. században kipusztultak. Okait egyelőre csak találgatni tudjuk.

Dodó (Raphus cucullatus)

A Mauritius szigetén élt - és elpusztított - röpképtelen galambfélének a magassága megközelítőleg 1 méteres, a tömege pedig nagyjából 25 kilogramm körüli lehetett. 1638-ban hollandus telepesek költöztek a szigetre, ez a sajnálatos tény vezetett későbbiekben a faj kipusztulásához. A dodó kifejezetten bizalmas volt az emberrel, – nem menekült – ezáltal könnyű célpontot nyújtott a vadászoknak, ám kihalásáért leginkább az elvadult háziállatok „okolhatóak”, akik felfalták a földön fészkelő madár tojásait. A dodó a 18. század elejére teljesen kipusztult.

Erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus)

Az erszényesfarkas vagy más néven tasmán tigris, Új-Guineában, Ausztráliában és Tasmaniában volt őshonos. Az erszényesfarkasok kutyára emlékeztető állatok voltak, de nem voltak rokonai a kutyaféléknek. Hosszuk 1-2 méteres volt, testtömegük 20-25 kilogramm között mozgott. A telepesek birkaállományát előszeretettel dézsmáló fajra az ausztrál kormány vérdíjat tűzött ki, minden egyes elpusztított állat után egy bizonyos összeget fizettek a vadászoknak. Az igen ritkuló faj felkeltette az állatkertek figyelmét, és hihetetlenül magas összegeket fizettek az élő állatokért, ám sajnos az állat fogságban nem szaporodott. Utolsó ismert vadon élő példányt 1930-ban lőtték ki, a legutolsó fogságban tartott példány - Benjamin – 1936-ban múlt ki.

Az „idő tehát mindenre választ ad.” Csak remélni tudjuk, hogy a tudomány egyszer felnő a feladathoz, és képes lesz visszahozni ezeket a nagyszerű állatfajokat életbe: abba az életbe, amelytől éppen az emberiség fosztotta meg őket.