A Bajnai Gordon vezette válságkezelő, technokrata, félszakértői kormány 2009. áprilisi beiktatásakor azonnal világossá tette: a válság valamint egyéb, belpolitikai természetű okok miatt komoly slamasztikába (finomabban: adósságcsapdába) keveredett országunknak a legalapvetőbb érdeke a külföld bizalmának visszanyerése. A kabinet tevékenységének fókuszába ezért a forint stabilizálása, illetve az államháztartási hiány csökkentése került.

Bajnaiék ennek során folyamatosan azt hangoztatták, hogy ez az egyedüli módja a válságból való gyors kikecmergésnek, másképp fogalmazva minden további valós fedezet nélküli állami kiadás (hiányduzzasztás) öngyilkossági kísérlettel ér fel. A történet innentől ismert: fájdalmas, de a kiadást csökkentő intézkedések sora a 13. havi nyugdíj felszámolásával kezdve a közszféra extrajuttatásainak visszanyesésén át egészen az állami vezetők fizetésének kétmillió forintban való maximalizálásáig, illetve a segélyezési rendszer „ésszerűsítéséig”.

Mindig a pénz után?

A válság egyéb, végső soron szociális természetű okozatainak kezelésére a kormány relatíve kevesebb energiát és főleg pénzt fordított. Így a vállalkozások, munkahelyek, hitelek bedőlése elleni intézkedések közt nagyjából a májusban induló Krízisalapot, az elmúlt nyáron dologra fogott Út a munkába programot, illetve az uniós forrásokból a vállalkozások rendelkezésére bocsátott kedvezményes hitelek, illetve munkahelymegtartó támogatások említhetők.

Miért is kellett/kell Magyarországnak – Bajnai Gordon gyakran használt szavaival élve – európai éltanulóvá, de legalábbis OECD-bajnokká válnia a GDP-arányos államháztartási hiány csökkentésében? Ezt a kérdést (főleg ellenzéki oldalról) már az elsősorban az embereknek fájdalmas házi feladat megoldása közben is sokan feltették a kormány képviselőinek.

A kérdés változatlanul aktuális: miért is kellett nekünk a nagy és feneketlen állami kutak feltöltésébe feccölni a megszorításokkal megspórolt pénzt, mikor annak ezer helye lett volna a fellendülést közvetlenül befolyásolni képes reálgazdaságban (azon belül is elsősorban a leginkább kiszolgáltatott kis-és középvállalkozói rétegben)? A választ az Európai Bizottság utolsó makrogazdasági előrejelzése, valamint az ennek farvizén megjelent hitelminősítői besorolás adja meg.

A régieknek mindent lehet?

Az unió monetáris rendje megköveteli, hogy tagjainak államháztartási hiánya a GDP legföljebb 3 százaléka, a bruttó államadósságra legföljebb 60 százalék lehet. Az friss adatokból azonban jól látszik, hogy a válság miatt majdnem minden EU-tagország szabályszegővé vált.

Ugyanakkor legalább ennyire feltűnő, hogy régi tagok (az ún. tizenötök) esetében a hitelképességi osztályzat továbbra is majdnem mindenütt elsőrendű, azaz alig, de inkább sehogy nem tükrözi az eladósodás imitt-amott egészen elképesztő mértékét. (Az egyetlen kivétel az államcsőddel szemben mind sebesebben futó Görögország, amelyet újabban a már az ún. perifériához sorolnak, ám ez még mindig jobb minősítést jelent a magyarénál…)

Hiába volt a szorgalom?

Látszólag tehát hiába írtuk meg nagy keservvel azt a bizonyos házi feladatot, az érdemjegyünkön ez vajmi kevéssé látszik. Egyet azonban ne felejtsünk: a Kárpát-medencéből esetleg ma kivételezettnek látott országok adósosztályzata kivétel nélkül a költségvetés aktuális állapotától többé-kevésbé független gazdasági erőt és főleg a hagyományt tükrözi.

Azt se feledjük, hogy még a nálunknál rosszabb hitelminősítésű országok adósságállománya is jóval kisebb, mint Magyarországé. (Míg a hazai kölcsönállomány a GDP 80 százalékára rúg, az uniós államok többsége még távlatilag sem éri el a 60 százalékos adósságarányt.)

Az is biztos, hogy az unió nyugati magjától kelet felé tartva az adósosztályzatok feltűnően rosszabbodnak. Ebből világosan látszik, hogy Magyarországnak, ha valóban a menők táborába akar kerülni, hosszabb távon nem elég csupán a költségvetési hiányt kozmetikáznia, a többi adósosztályzati kritérium tekintetében is fel kell zárkóznia a húzógazdaságokhoz.

Ez csak olcsón és hatékonyan működő állam, valamint prosperáló reálgazdaság mellett lehetséges, s bár ezek megteremtésére a rövid idővel és még rövidebb kispaddal (értsd: hátországgal) rendelkező Bajnai-kormány értelemszerűen nem vállalkozott (ez az utódok dolga lesz), ettől még nem állítható, hogy rossz irány lett volna a költségvetés, illetve a forint árfolyamának stabilizációja.

Ezek ugyanis éppúgy hozzájárulnak mindannyiunk közös érdekéhez, az euroövezeti csatlakozáshoz, mint az infláció vagy a kamatok kordában tartása. Az euró idecsalogatása azonban már szintén a következő adminisztráció dolga lesz.

Abból, amit Orbán Viktor, Magyarország leendő miniszterelnöke a minap a köztévé reggeli műsorában mondott, („a következő kormánynak szigorú, takarékos költségvetési politikát kell folytatni”) arra következtetni, mindezt esetleg ő is így gondolja.