A Postabank-ügy lényege (rendkívül zanzásítva) a következőképpen foglalható össze. A bank vezetése nem a megfelelően gazdálkodott, majd csődbe ment. Az állam kénytelen volt konszolidálni, azaz 130 milliárd forintot beletömni, hogy a kisbefektetők pénze ne vesszen el. Az állam ezután úgy vélte, a rossz gazdálkodásban a bank három könyvvizsgáló cége is közreműködött annyiban, hogy nem közöltek megfelelő adatokat. Azaz a Deloitte, a Prudentia, és az Arthur Anderson nevű cégek hamis képet alakítottak ki a pénzintézet gazdálkodásáról. Ezért be is perelte mindhármukat.

Az állam 171 milliárd forintos kárigényt jelentett be. Ha tehát megnyeri a pert, akkor a három cégnek ennyit kellett volna fizetnie, az államkasszába. Felesleges magyarázni, hogy ezzel mi állampolgárok jártunk volna jól, hiszen több jutott volna a költségvetésben erre-arra. Mi több az állam (így az éppen aktuális kormány is) örülhetett volna, hiszen ennyivel beljebb van pénzügyileg, ennyivel többet tud elosztani. Akár politikai támogatottságra is válthatta volna ezt. De nem nyert pert. Sőt.

Ciki

Az állam végképp elvesztette ezt a pénzt. Ez sajnálatos tény, ám ami még cikibb, hogy ezen felül meg kell térítenie a perköltséget is. Ez pedig közel egymilliárd forint! A Legfelsőbb Bíróság ugyanis úgy döntött, hogy a Deloitte számára 731 millió forintot, a Prudentiának valamivel közel 250 milliót kell kifizetnie az államnak. Azaz, hogy értsük: nekünk, adófizetőknek. Magyarán minket rövidítettek meg ennyivel. (A harmadik könyvvizsgáló, az Arthur Andersen időközben megszűnt - mily szerencse - így a nekik ítélt 231 milliócskát nem kell kifizessük)

Mielőtt nagyon elkezdenénk felgyülemleni bennünk az indulatok a Legfelsőbb Bírósággal szemben, akit végül is szintén a magyar állam tart fenn, le kell szögezzük, az ítéletükbe nem igen lehet belekötni: az általuk ismert dokumentumok birtokában nem hozhattak más döntést. Egészen máshol van a bibi.

Bibi

A bíróság ugyanis az államot képviselő ügyvédeket nem is egyszer szólította fel, hogy akkor vágjanak bele a következő .- legutolsó - perbe, ha vannak olyan bizonyítékaik, dokumentumaik, szakértőik, akik állításukat a könyvvizsgálók hibázásáról alá tudják támasztani. Itt idézünk a Legfelsőbb bíróság kedden kiadott ítélethirdetéséből:

„Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a per eldöntésének alapjául szolgáló tények tekintetében szakértő kirendelésére lett volna szükség, amelyet a felpereseknek [az államnak] kellett volna indítványoznia. A bizonyítási indítvány előterjesztésére megszabott határidő azonban anélkül telt el, hogy a felperes ilyen indítványt előterjesztett volna. (…) Mivel a felperes az I. és III.r. alperes kártérítési felelősségével összefüggően szakértő kirendelésére irányuló bizonyítási indítványt neki felróható okból késedelmesen terjesztett elő, emiatt a bíróság köteles volt a bizonyítás elrendelését mellőzni.”

Hiába szólította fel tehát az állam képviselőit a bíróság, hogy indítványozzák egy szakértő bevonását, azt nem tették meg. Azaz csak jóval később. (Kiemelnénk a „neki felróható okból” kifejezést.) Mert a dokumentumokból kiderül, hogy 2008. januárt 15-én járt le az erre szabott határidő, ám az államot képviselő ügyvédek, csak május 21-én terjesztették elő az indítványt.

Kik?

De vajon kik voltak azok az ügyvédek, akik az államot, azaz minket adófizetőket képviselve, három hónapos késedelemmel adták be indítványukat? Milyen jogtudorok azok, akik egy határidőt sem tudnak betartani? Mert ilyen ügyvédekre nemhogy 171 milliárdos, de 171 forintos ügyet sem bízna egy épeszű ember.

Az állam főmegbízottja kezdetben Czeglédy László volt, utána Nagy Péter vette át az ügyet. A HVG még azt is tudni véli, hogy "2008. októberében a Fővárosi Bíróság egyfajta utolsó figyelmeztetést intézett a felpereshez, hogy pontosan jelölje meg bizonyítási indítványát, Nagy Péter ügyvéd tíz perces tárgyalási szünetet kért, amelyet követően fenntartotta addigi indítványait, nem ajánlott fel semmiféle kiegészítést.”

Vége

Ezzel meg is pecsételték a per - és a 171 milliárd forint sorsát. Sőt, ezzel az állam nyakába varrtak egy laza 981 millió forintos számlát. Demagóg ugyan, de az összehasonlítás kedvéért érdemes idézni a Vakok Intézetétől elvonni kívánt 150 millió forintos állami támogatás, vagy az iskolatej programból elvonni kívánt 400 millió körüli hatalmas vitákat. Gondoljunk bele, mi mindent lehetett volna ebből a pénzből megtenni. (Vannak települések, akik ennek az összegnek 2-3 százalékából gazdálkodnak egy évben!)

A Pénzügyminisztériumtól megtudtuk, hogy a pénzt, amelyet ki kell fizetnünk, szerencsére nem kell máshonnan elvenni. A sajtóosztály világossá tette, hogy az állami költségvetés minden évben tartalmaz egy elkülönített előirányzatot azokra az esetekre, ha az államnak valamely (például peres) ügyben helytállási kötelezettsége keletkezik. Mint írták: „a mostani perköltség-kifizetésnek is ez a forrása, ez tehát nem jelenti a kiadások terven felüli növekedését.”

Nem feltételezünk

Feltételezni sem merjük, hogy az államot képviselő Czeglédy és Nagy urak direkt késték le a határidőket, és előre kitervelt módon nem akarták megnyerni a pert. Nem feltételezzük, hogy a Deloitte vagy a Prudentia, akik vesztés esetén milliárdokat fizethettek volna az államnak, így viszont százmilliókat zsebeltek be a semmiért, megkenték volna az ügyvédeket. Nem feltételezzük azt sem, hogy az akkori pénzügyminisztert, Veres Jánost váltó új tárcavezetőnek, Oszkó Péternek, köze lenne az ügyhöz, még akkor sem, ha akkoriban éppen ő volt a Deloitte vezetője.

Egy dolgot azonban a tapasztalataink miatt feltételezünk: az ügy hiába okozott milliárdos kárt a magyar államkasszának és ezen keresztül a magyar állampolgároknak, személyi felelősség senkit nem fog érni az ügy miatt. Se az ügyvédeket, akik elfelejtették beadni az indítványt, se a mögöttük álló Veres János pénzügyminisztert, és egyáltalán senkit sem.