Elvárások, fenyegetőzések

Reggel Tongrenben, a XIV. dalai láma születési helye mellett nem sokkal tűzijáték tört a magasba. Tibet kvázi autonóm tartományában még ünnepnapokon is ritka az öröm ilyen pirotechnikai megnyilvánulása - hát még egy, a helyi naptár szerinti érintetlen dátumon (igaz a tibeti új év kezdete közel van). Ráadásul az égi csinnadratta egy buddhista kolostor falai közül lövellt a magasba, még érthetetlenebbé téve a jelenséget.

„Mindig ezt csináljuk, ha valami nagy és jó dolog történik” - oszlatja el a kérdőjeleket egy buddhista szerzetes, Johkang, a kolostor vezetője, hatalmas mosollyal az arcán. „Annyira fontos nekünk a mai nap! Ma Amerika, nem törődve a fenyegetésekkel, találkozik a mi vezetőnkkel!” Johkang öröme nem egyedüli: egy nevét elhallgatását kérő, közelben sétáló tibeti hölgy is hasonlóan érez: „Nagyon izgatott vagyok a mai találkozóval kapcsolatban. Ugyanakkor kicsit félek is a kormány lépéseitől, amit cserébe fog elkövetni ellenünk” - teszi hozzá.

Az emberek félelme jogos: az 1959-óta száműzetésben lévő, cselekedetiért és gondolataiért Nobel-békedíjat is kiérdemelt dalai láma minden külföldi megmozdulását kemény kínai válasz követi. Pedig ő, és a tibetiek nem akarnak elszakadni a kormánytól, csak azt szeretnék, hogy a kommunista hatalom tartsa be azt a 13 pontot, amit 1949-ben a rezsim is aláírt, és amely garantálja Tibet tartományi autonómiáját. Azonban Kína erőszakos betelepítésekkel, kényszerítő asszimilációval, az ünnepek és az emberek terrorban tartásával uralkodik a mai napig is a területen, állandó emberi jogi témát adva Kína ellen.

Ráadásul Amerikában mindkét nagy politikai oldalról hagyomány a szabadság és béke eszméjét jelképező Tibet támogatása - ahogy az is, hogy az épp hivatalba lévő elnök legalább egyszer találkozzon tibeti őszentségével. Ebből a szintén Nobel-békedíjat kiérdemelt Barack Obama sem maradhatott ki - Kína minden fenyegetése és tiltakozása ellenére.

A találkozó fontosságát csak tovább élezi, hogy a kínai-amerikai diplomácia viszonyok a korábbi, USA által kezdeményezett közeledési próbálkozások után így is fagyosak - a gazdaságiak ellenben a legkevésbé sem -, hisz Washington a yüan mesterségesen alacsonyan tartott árfolyama miatt haragszik Pekingre (amely mesterséges előnybe részesíti a kínai importot, ám károsít minden Pekingbe érkező exportot), aki a Tajvannak szánt, 6.4 milliárd dolláros fegyverüzlet miatt neheztel erőteljesen Amerikára (a területre Kína még mindig sajátjaként tekint).

Ráadásul Peking arra is ügyel, hogy Tibetbe ne jusson el - és ha lehet onnan ne is jusson ki - semmilyen információ a külföldi eseményekről, így az is érthetetlen, hogy miként terjedt el a mára ütemezett találkozó híre a tartományban. Amerika Hangja - súgja oda bizalmasan Johkang, utalva Amerika leghallgatottabb, Tibetben elméletileg betiltott adójára, majd arra is, hogy a további híreket is innen fogja követni.

A nagy találkozó körülményei

Amerikára minden elv ellenére annyiban hatott Kína fenyegetése, hogy Obama nem az Ovális Irodában találkozik a dalai lámával, ezzel elismerve, hogy nem politikai vezetőként tekint a szent emberre. Ráadásul előbb találkozott a kommunista vezetőkkel nagy ázsiai körútja során, mint a tibeti száműzöttel - aki már egyszer járt Amerikában Obama elnöksége idején - ami magára is vonta a jogvédők, és a Tibettel szimpatizálók haragját (a mostani találkozó ellenben megcsappant népszerűségét növelheti). Ám a találkozónak így is világra szóló jelképe van: már csak a díj mögött megbúvó eszmék találkozása mellet se mehet el a világ, hát még ha hozzárakjuk a két személy mögött álló hatalmas támogatottságot, megbecsülést és elismerést.

Annyi biztos, hogy a találkozó szigorúan négyszemközt zajlik, így arról valószínűleg soha nem lesznek biztos információink, hogy pontosan mi hangzott el a világ két, egyik legbefolyásosabb embere között. Azonban sokak szerint sokkal fontosabb az, hogy a találkozót Obama - és a láma - miként kommunikálja le. Ugyanis az egyértelmű, hogy nem elégítheti ki mind Peking, mind az emberi jogok harcosainak igényei - a középen való lavírozás próbálkozása pedig a szakértők szerint mindkét fél haragját magára vonná. Mások az egész találkozót, az eszme és az érdekek összecsapásának tartják: vagyis szerintük a kérdés az, hogy az Obama által képviselet eszmék, vagy Amerika gazdasági érdekei kerekednek felül?

Semmi?

A találkozó megtörténte után végül nem történt semmi: se sajtótájékoztató, se közlemény, se semmi. Csupán a Fehér Ház szóvivője nyögött ki annyit, hogy „abban egyetértés volt a felek közt, hogy Amerika és Kína pozitív együttműködése roppant fontossággal bír”, valamint hozzátette, hogy Obama továbbra is tárgyalásokat javasolja a dalai láma és a kommunista rezsim közt fennálló problémák orvoslására - noha azok eddig sem vezettek eredményre.

Egyes szakértők máris azt mondják, hogy Obama számára a dalai láma nem volt más, csak egy eszköz, amivel ismét borsot törhet Kína orra alá. Ugyanakkor azt is megjegyzik, hogy ebből a borsból nem szabad túl sokat törni, elvégre az Irán elleni „húsba vágó” szankciókhoz Kína szavazata is kell az ENSZ Biztonsági Tanácsában - ahogy a globális felmelegedés elleni harcban, és a világválság problémáinak leküzdésében sem árt Peking segítsége (bár ez utóbbiban Kína egyáltalán nem látszik segítőkésznek - lásd a yüan már említett árfolyamproblémáját).

Ráadásul sem Kína sem Amerika nem fog olyat tenni, ami gyökeresen elidegenítené önmagukat a másiktól - hisz nem önmaguk ellenségei. Gazdaságilag ezer szállal kötődnek egymáshoz, egymás jelentős export-célországai, és Kína még mindig 755.4 milliárd dollárnyi amerikai államkötvénnyel rendelkezik, ami miatt érdekelt az amerikai gazdaság pozitív működésében. Jelzi ezt az is, hogy szerdán öt amerikai hadihajó kapott engedélyt dokkolni Hong Kongban - ami elemzők szerint azt is jelentheti, hogy Peking nem kíván ennél is fagyosabb kínai-amerikai kapcsolatokat. Azonban mindkét ország nagyhatalom , és eme hatalmat fitogtatni kell egymás előtt is - különben a nép és a világ hajlamos őket gyengének gondolni.