Beszélgetés Pregitzer Fruzsina színművésszel
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színésze kereken húsz éve járja előadóestjével Európát. Szavalt, énekelt már magtárban, mezőn, tető nélküli könyvtárakban Brüsszeltől a legkisebb erdélyi faluig. Rendhagyó irodalomórákon és felolvasóesteken, jótékonysági rendezvényeken immár a Magyar Kultúra Lovagjaként szolgálja a magyar közművelődést.
2010. február 25. csütörtök 10:15 - HírExtra
- "Pregitzer Fruzsina, a magyar szó példamutató ápolója, népszerűsítője" - ez az ön lovagias tette…
- Fura dolog erről beszélni, igazából azoknak kellene kérdezni, akiknek játszom. Hasonló kort élünk ma, mint amit annak idején Dérynéék, amikor a magyar nyelv fennmaradásáért kellett harcolniuk, és fellépések sokaságával ápolták a kultúrát.
Már nem egy fórumon próbáltam megfogalmazni: döbbenetes, hogy nemzedékek fognak felnőni, akik azt hiszik majd, hogy a színház a gazdagok kiváltsága. A falvakban élő embereknek nem lesz pénzük, hogy bejárjanak az előadásokra, a színház nem fog eljutni hozzájuk. A kilencvenes évek elején, amikor Nyíregyházára kerültem, havonta 17 tájelőadást tartott a színház, egy héten két-három helyre is elmentünk. Most örülünk, ha van egy mátészalkai „tájunk”…
Ma egy magyar színésznek vagy egy ilyen küldetést végző embernek, aki arra adta el a lelkét, hogy a kultúrát tolmácsolja, kutyakötelessége leleményes módon kitalálni, hogyan jusson el a színház az emberekhez. Ezért harcolunk a kitüntetett lovagtársaimmal, Habsburg Ottóval, Kallós Zoltánnal és a szürke eminenciásokkal a tengerentúlról, a szórványmagyarság képviselőivel, egyszerű, de a kis hazáért tenni akaró pedagógusokkal. Így, s velük kell előbbre vinni a magyar kultúra ügyét.
- Mondhatjuk, hogy keresztes hadjáratot, háborút indított a kultúra felemelkedéséért?
- Jól hangzik, de nem ezt a pusztító ízű szót használnám, inkább segélyakciót, újjáépítést hirdettünk meg. A rendszerváltás óta iszonyatos szemétáradat árasztotta el minden tekintetben az országot, ami ellen fel kell venni a küzdelmet. Gyermekeink a tananyag leszűkülése miatt kimaradnak a sok irodalmi jóból. Az egyik előadóestemen egy sportcsarnokban léptem fel hatszáz gyermek előtt, és Karinthy Frigyes A cirkusz című novelláját adtam elő. Csönd volt a nézőtéren, én pedig megörültem, hogy ezek szerint a jó Karinthy meg tudja érinteni őket. Megnyugodtam, hiszen semmi baj nincs a gyerekekkel, ugyanolyanok, mint sok száz évvel ezelőtt, mindössze a felnőttek rontják el őket.
- Ha már a felnőtteket és a vidéki embert említette az előbb, mekkora különbség van a főváros és vidék, a budapesti és például a nyíregyházi közönség között?
- Én azt veszem észre, hogy vidéken még mindig kitartóan járnak az emberek a színházba, szeretnek minket. Húsz éve lakom Nyíregyházán, a mai napig megállítanak az emberek az utcán, hogy elmondják a véleményüket. Az idegen ember is azt érzi, hogy előadás után oda kell jönnie, és váltania néhány szót velem. A Nemzeti Színház művészeként ezt nem feltétlenül tapasztaltam.
A vidéki emberek közvetlensége, derűje - bár a szegénység és pénztelenség itt szembetűnőbb - „kilóra” jobban mérhető. Dermesztő, hogy a pesti metró mozgólépcsőjén mennyi a mosolytalan ember. Egyszerűen nyomasztó. Ekkor érzem, jó, hogy nyíregyházi vagyok.
- A magyar színjátszás mennyire sínyli meg ezt?
- Nagyon. Érdemes utánanézni, mennyi vidéki Kossuth-díjas művész van. Vidéken maximum a Jászai-díjig lehet eljutni, de ezt nem a becsvágy mondatja ki velem. Praktikákat, lobbikat kell bevonni azért, hogy tudjanak az emberről. A Móricz Zsigmond Színház direktora, Tasnádi Csaba iszonyatos energiákat fektet abba, hogy a kritikusok "lejöjjenek”, csak írjanak már valamit rólunk. Kialakult a művészetben egyfajta hierarchia, amelynek központja Budapest lett, de szerencsére most már egyre több vidéki színház - közöttük a nyíregyházi - az élmezőnyhöz tartozik. Kikérem magamnak, hogy az ország kultúrája csak Budapestről szól, és most nem csak a színészetről, hanem a zenéről, a táncról is beszélek. "Pestfejű" ország lettünk, holott a vidéki közművelődést szolgáló katonák a magyar messiások.
- Mi ennek az oka?
- A rendszerváltás előtt, a pártállami időkben természetesen az ideológia szócsöve volt a kultúra. Figyeltek erre, meg lehet nézni, hány tévé- és rádiójáték született; a rádióban rengeteg verset, novellát és egyéb színművet olvastak fel a színészek. Ma már ez nincs.
Attól, hogy '90 után sok minden fontosabb lett, mint a kultúra, a vidék is hátrányosabb helyzetbe került. A megyének, a városnak kötelező üzemeltetnie például tűzoltóságot, iskolát, de színházat mindössze fenntarthat, ez csak a vezetők hozzáállásán múlik. De még így sem áldozhatnak túl sok pénzt a kultúrára, ezért, amíg néhányunk magánügyének, s nem pusztán munkájának tekinti ezt, a dolgok előre mennek.
Emellett a mi színházunk szeretett és megnyugtató helyzetben van, hála a megyei vezetőknek.
- A szabolcsi megyeszékhely színháza a viszonylag szerény anyagi keretei és az említett vidékiség ellenére előadásszám és nézőszám tekintetében 2009-ben beverekedte magát az ország legjobb tíz kőszínháza közé…
- Itt van egy csomó jó értelemben vett mániás ember, és remek a közösség. Két évtizede élek a szabolcsi megyeszékhelyen, családommal, barátaimmal körülvéve, néha még angyalsereg is segít hólapátolni. Öröm játszani, a fiatal kollégáink tehetségesek, tanulni akarnak, nagyon jól együttműködnek, és azt is tudomásul veszik, hogy a színház kasztszerűen működő, nem demokratikus intézmény. De ha ilyen a jövő nemzedék a mi szakmánkban itt Nyíregyházán, az megnyugtat.
Forrás: MTI