Ablakon kidobott…

Bár száz magyar felnőttből harmincnyolc „alapállástól” függetlenül minden párt kampányszlogenjét betéve fújja, a választópolgárok közel felét tökéletesen hidegen hagyják politikai hirdetések - derül ki egy napokban készült kutatásból. Ez bizony komoly fricska a különböző plakátokra és postaládákba szórt brosúrákra a megengedettnél jóval többet szánó pártoknak.

A KutatóCentrum és a Marketing&Média közös felmérése ugyanis azt mutatja, hogy a 18 és 64 év közötti választók 45 százaléka egyáltalán nem figyeli a politikai hirdetéseket. Akik mégis, azok döntően minden politikai témájú reklámot megnéznek, beállítottságtól függetlenül.

Ami nem meglepetés: a férfiakat jobban leköti a politika, mint a nőket. Ami már jókora: az idősebbek nyitottabbak a kézzelfogható politikai hirdetések iránt, mint a fiatalabbak. Az 55-64 évesek közel hetven százaléka legalább egy párt programjából naprakész, 55 százaléka pedig az összes párt kampányát nyomon követi.

Se kép se hang?

Ezzel együtt az is kiderült, hogy a megkérdezettek a pártok programjairól legszívesebben a televízióból és az internetről tájékozódnak, a szórólapokat és nyomtatott sajtót jóval kevésbé tartják hasznos információforrásnak. Még ennél is figyelemreméltóbb a tanulmány azon megállapítása, miszerint a magyar felnőttek 23 százaléka úgy gondolja, a pártok programjairól semmilyen médium vagy hirdetési felület nem nyújt számára értékes tájékoztatást.

Vajon mi okozza az emberek ilyen méretű érzéketlenségét, sőt apátiáját a kampánykommunikációval szemben? Túl azon, hogy a 2010-es kampányplakátoknál egy közepesen friss Word-alkalmazás és egy Paint segítségével tán még a szerző is ötletesebbet és kevésbé gagyibbat kreál, a válasz alighanem mindnyájunkban ott bujkál.



Enyém jöhet, tiéd mehet

Síklaki István szociálpszichológus, az ELTE szociálpszichológia tanszékének vezetője azon is meg van lepődve, hogy a választóknak csupán a negyvenöt százalékát hagyják hidegen a pártok anyagai. Szerinte az elutasítás egy óvatossági reakcióból fakad. Sokan gondolják úgy az őket befolyásolni kívánó üzenetekkel szembesülve, hogy a döntési szabadságukban akarják korlátozni őket - mondja. Ez egyfajta természetes ellenállásból fakad - teszi hozzá.

A „saját” pártja felé persze mindenki nyitottabb. A nekünk szimpatikus oldal üzeneteit megerősítésként fogjuk fel, ami tovább szilárdítja a már korábban is kialakult meggyőződésünket - mondja a szakember. Nem véletlen, hogy ez a viselkedés kőkemény szelekcióval is párosul, vagyis általánosságban elmondható: a miénk jöhet, az övék meg mehet a kukába.

„Nekem ne mondják meg, mit csináljak”

Tévhit ugyanakkor, hogy ez egy merőben tudatos és jól működő szelekció. Amikor megkérdeznek valakit, hogy figyelemmel kíséri-e a politikai pártok kommunikációját, a válasznak valójában nem sok köze van ahhoz, ami ténylegesen lezajlik a kérdezett fejében - állítja Síklaki István. Ilyenkor inkább azt szoktuk mondani, amit arról gondolunk, hogy mi volna a követendő magatartás, ám ettől még szinte biztos, hogy tudat alatt hatnak ránk a hirdetések.

A „nekem ne mondják meg, mit csináljak” zsigeriből jövő életérzés nem magyar sajátosság - mondja Síklaki - hanem általános emberi jelenség. Ez azonban nem jelenti, hogy az eltérő minőségű demokráciában szocializálódó egyénekben ne lennének fokozati különbségek. Ha egy társadalom generációkon keresztül arra van nevelve, hogy olyasmikről akarják hatalmi eszközökkel meggyőzni, amivel nem ért egyet, akkor nyilván érzékenyebben reagál az efféle hatásokra - véli Síklaki.

Értelem és érzelem

Zsolt Péter médiaszociológus pedig amondó, a magyar ember úgy érzi, hogy nem ő saját sorsának kovácsa, s ameddig ez így van, addig a politika irányába mutatott apátia csillapodására sincs esély. Azok a közösségek, akik úgy gondolják, hogy van érdemi beleszólási lehetőségük a közéletbe, azok általában is aktívabbak, egy ilyen felturbózott időszakban pedig jobban odafigyelnek - véli Zsolt Péter.

Továbbá, mivel az emberek érzelmileg, és nem racionálisan viszonyulnak a politikához, értelemszerűen kevésbé gondolkodnak el a választási üzeneteken, kevesebbet elemzik az egyes nyilatkozatokat vagy épp konkrét programokat - mondja a médiaszociológus. Ez az attitűd ugyanakkor alighanem éppen annak a politikai kultúrának a terméke, amelynek kialakulásáért a pártok mutogathatnak a legkevésbé...