Hozzáállások

„Még a legjobb főszereplő díját is az Avatárnak fogják adni”- fanyalgott az egyik ismert amerikai kritikus azon, hogy mennyire túl tudnak értékelni „szakmai” körökben is egy kultikussá váló, újdonság erejével ható alkotást. Igaz, ami igaz, az Avatár több éves készítése közben egy hónapnál is kevesebb idő maradt a színészekkel való forgatásra, így nem lehet túl nagy színészi játékról beszélni - még ha a számítógéppel életre hívott karakterek arcmimikáját a szereplőkhöz is igazították - ezért esélye sem lehet az ilyen téri jelölésre. Azonban a kijelentés jól jelzi, hogy mennyire háborog a tenger az új üstökös miatt.

Tény, ami tény: James Cameron új alkotása minden eddigi rekordot megdöntött, és a kizárólag 3D-s technikára épült képi világa egyesek szerint olyan áttörést jelent a filmtörténelemben, mint régen az első színes film. Továbbá a részletesen és ötletesen felépített egyéni világ, valamint a különösen aktuális és fontos társadalmi mondanivaló (a bemutató a koppenhágai klímakonferencia idején volt) mindenképpen korszakalkotó alkotássá teszi. Ugyanakkor a film sokak szerint nem szerepelhetne a legjobb alkotások immáron 10-es listáján, többek közt a történet gyengesége, és a színészi játék háttérbe szorítása miatt.

Indulók és jelöltek

Az Avatár megítélésének megosztottságán kívül több más dolog is kavarta az idei kedélyeket. Egyrészt, a Bombák Földjén rendezőjének egy levele, amelyben a zsűritagokat saját filmjéről próbálta meggyőzni az Avatár ellenében - ezért kis híján kizárás járt - másrészt itt az új szavazási rendszer. Ugyanis a nagyobb nézettség és műfaj-háborúkban fanyalgók meggyőzése érdekében immáron nem öt, hanem tíz film versenyzik a legjobbnak járó szobrocskáért, a népes zsűri pedig ezúttal nem egyetlen alkotásra szavaz, hanem egy tetszési sorrendet állít fel. Így sokak szerint nagyobb esélye lehet az olyan filmeknek, amiknek megítélésében nincs hatalmas megosztottság, hanem mindenki egyaránt jónak tart - ha nem is a legjobbnak.

Ezek között van az afganisztáni háború értelmetlenségét boncoló Bombák Földjén is, amely az Avatárral együtt 9 Oscar-jelölést kapott (részletes kritikát itt olvashat a műről). Komoly esélyes lehet még a kritikusok által lehúzott, ám a nézők által istenített Egek Ura, amely George Cloney eddigi legjobb szerep-lehetősége volt (részletes kritika itt olvasható).

Az Invictushoz némileg hasonló, egy sportolón keresztül drámát mesélő Blind Side igaz történeten alapul, amelynek lényege, hogy a sok foglalkozás, gyakorlás és szeretet bárkiből képes kihozni a superment - jöjjön ő akár a legsötétebb gettóból is. A filmben Sandra Bullock egy tőle idegen, ám kifejezetten hálás szerepet játszik, akit bár jelöltek legjobb női főszerepre, de besöpörte érte a negatív csúcsot jelentő Arany Málnát is. A film erőssége a lineáris, és fejlődésközpontú történetvezetés mellett a kifejezetten jól megírt párbeszédek kissé szurkálódós stílusa - hátránya viszont, hogy soha nem gyűlnek igazi fellegek az égre, ami beárnyékolja a film „valós történet” jellegét.

A Precious szintén a gettóból való szabadulást veszi górcső alá - azonban az előző műnél sokkal kegyetlenebbül, nyersebben, a probléma gyökerének bemutatásától indulva. Egy 16 éves, apja által folyamatosan megerőszakolt, második gyermekét váró testes lány történetét követhetjük nyomon, bugyorból bugyorba, a végső szabadulás reménye nélkül. A film nyers társadalom-kritika mellett erkölcsi tanulságot is nyújt, valamint érthetően bemutat egy egyre súlyosabb világproblémát - aminek sikerében az eddig ismeretlen főszereplő (Gabourey ‘Gabby’ Sidibe) mesteri játékának is komoly szerepe van.

A Coen-fivérek pedig ismét a túlságosan életszerű karaktereikkel igyekeztek elvarázsolni a közönséget: ezúttal egy zsidó közösségben élő zsidó család szétesésén keresztül kaphatunk teljesebb képet az emberi lélek mélyebb bugyrairól és az Istenben való hitről. A színészi alakítások hasonlóak, mint a többi Coen-műben: látszólag egyik sem kiemelkedő, de csak azért, mert mindenki ugyanazt a profi szintet hozza.

Új műfajok

Azonban a tíz jelölt oka annak is, hogy olyan típusú filmek is bejutottak a lehetséges befutók közé, amiknek eddig esélyük sem volt - ilyen az animációs, a sci-fi, és a kult-film. Az elsőt a roppant erősre sikerült Fel! képviseli, amely az idős kor örömeibe és szenvedésibe vezeti be a nézőket, nem pont a 18 év alatti közönséget megcélozva - bár számukra is akadnak jó részek. Külön pozitív ötlet benne egy valós, és egyben veszélyeztetett állat, a sisakos kazuár köztudatba hozása, amely a faj fennmaradását is nagyban segítheti.

A sci-fi műfajt a jó pár hónapja köztudatban - és közkézen - forgó District 9 képviseli, amely ott kezdi, ahol a többi hasonló mű be szokta fejezni: az idegenek megérkeztek a bolygónkra, és már jópár éve megtörtént a kapcsolat-felvétel. Az alkotás első fele dokumentumfilm-szerűen veszi végig az eddigi eseményeket, és mutatja be olyan naturalisztikusan a „rákokat” mintha csak egy másik rassz lennének a bolygónkon. Bár a film másik fele sem szenved gyenge jelenetektől, de egyedisége megszűnik - érezhetően az eleje miatt jutott el idáig.

Kult-filmek terén ismét Quentin Tarantino domborít nagyot a Becstelen Brygantikkal: egy elképzelt második világháborúban tűnnek fel különös alakok, akik nem csak megváltoztatják a háború menetét, de még nézőt is lehengerlik kiélezett személyiségükkel. A „Medve Zsidó” kifejezés valószínűleg évek múltán is mosolyt fog csalni egy átlagos hallgatóság nagy részének az arcára, és kevés agyafúrtabb - és jobban alakított - német tisztet hordott a hátán a filmtörténelem, mint Hansa Landa.

Ezek után csak említésre méltó az Egy Lányról, amely egy 1961-es tanár-diák szerelmet dolgoz fel, kifejezetten tisztességes, iparos módon. Azonban kiemelendő a legjobb film-jelölésig el nem jutott, azonban Meryl Streepsnek köszönhetően Oscar-közelbe ért Julia&Julie, amely a női önkifejezést köti össze a főzés világával és a gasztroblogokkal.