Ha történetileg nézzük, a magyar országgyűlési választások legbotrányosabbika kétségtelenül az 1947-es, úgynevezett kékcédulás szavazás. A kommunisták által elkövetett nyílt csalásokról mindenki hallott, akinek volt szerencséje történelemből túljutni a második világháborún.

Ami viszont a közelmúltat, vagyis a rendszerváltás utáni időket illeti, a ’47-es visszaélésekhez hasonlóról hála istennek nem tudunk beszámolni. Sőt. A mai politikai árokrendszert elnézve talán hihetetlennek tűnik, de a Harmadik Magyar Köztársaság első három országgyűlési választása gyakorlatilag különösebb csalásoktól mentesen zajlott. (Vagy azok, akik csaltak, „nagyon jól tették”, mert nem derül fény egyetlen valamire való turpisságra sem.)

2002: szavazóbusz, láncvoksolás, romaaktivizáció

Az első, komolynak mondható gyanú a 2002-es országgyűlési választások után merült fel. Talán nem véletlenül, hiszen a rendszerváltás utáni vokstörténet legszorosabb küzdelméről volt szó: az MSZP a maga alig több mint 46 százalékával alulmaradt ugyan a Fidesz-MDF szövetséggel szemben (majdnem 49 százalékos eredmény), azonban a harmadikként éppen csak a T. Házba jutó Szabad Demokraták (5,18 százalék) segítségével mégis leválthatta az Orbán-kormányt.

A váratlan eredmény még sokáig téma volt az országban, ám nekünk most annyi érdekes: a két oldal (de különösen a vesztes) kölcsönösen csalással vádolta meg ellenfelét. Volt itt minden, mi szemnek és szájnak ingere (esetleg hányingere): a Magyar Nemzet hetekig cikkezett arról, hogy Ercsiben egy szoci szavazat háromezer forintot ért, valamint, hogy az MSZP nem egy vidéki körzetben szabályos szavazóbuszt üzemeltetve járt faluról falura. Az ellenreakció: Nyírlugoson egy tizenegy tagú roma családnak állítólag ötvenezer forintot ígértek, ha politikailag aktivizálják magukat a Fidesz-MDF jelöltje érdekében.

A „dicsőséges” 2002-es szavazás idején keletkezett az itthon korábban ismeretlen láncszavazás módszere is, melynek lényege a következő: az első ember bemegy a szavazófülkébe, üres borítékot dob az urnába, a kitöltetlen szavazólapot kicsempészi a szavazókörből. A szavazóra, illetve kitöltetlen szavazólapjára valahol odakint várnak, s ő a megfelelő ellenszolgáltatás fejében megválik tőle. A következő szavazó már ezt az (időközben kitöltött) szelvényt dobja be az urnába, majd kicsempészi az újabb üres szavazólapot. És így tovább és így tovább.

Egy valamikori választási bizottsági alelnök szerint 2002-ben Nagykátán ezt a módszert alkalmazták a szocialisták, később azonban nem sikerült hitelt érdemlőn bebizonyítania igazát, mit több, az MSZP később azt is tudni vélte róla, hogy soha nem is volt a nagykátai választási bizottság tagja…

2006: kiberkóklerek kora

A 2006-os választás után sem volt kisebb a jobboldal csalódottsága, azonban a Fidesz váratlan „európaisággal” vette tudomásul a vereségét. Az állóvizet mindössze a kibercsalás, mint újdonság kavarta fel egy kissé. A két oldal egyaránt lerántotta a leplet a másik infokommunikációs trükkjéről: a Fidesz az MSZP szolnoki központjában vélte felfedezni egy számítógép monitorján a választók személyes adatait. Az MSZP pedig Gyulán érte tetten a Fidesz országos nyilvántartásának nyomait. A nevek mellett az Index egykorú tudósítása szerint „SZ”, „B” és „E” betűk jelölték a szimpatizánsokat, a bizonytalanokat és az ellenfeleket.

A következő eset pedig már az idei kampányból való: a rendőrség alapos gyanúja szerint halott személyek adataival adott le kopogtatócédulákat egy képviselőjelölt Sopron egyik választókerületében. S bár a rendvédelmi szerv nem kívánja kiadni az állítólagos csaló vagy jelölőszervezete nevét, az Országos Választási Bizottság (OVB) honlapjáról kiderül, hogy az említett körben csak a Munkáspárt szelvényeit nyilvánították érvénytelennek.

Előbb említett esetek, vagy ezekhez kísértetiesen hasonlító incidensek minden demokratikus államban elő-előfordulnak, ez tény. Az sem ritka, hogy a vesztes fél csalással vádolja meg legyőzőit. Ezzel együtt is csak reménykedhetünk benne, az EBESZ illetékesei tudják, mit csinálnak…