Egy önkéntes orvos a harmadik világban - beszámoló

Önkéntesei általában hat hétig tevékenykednek, és folyamatosan váltják egymást. Utoljára 14 éve jártam az indiai nagyvárosban, de mintha megállt volna az idő; az örökkévalósággal kacérkodó állandóság mellett mindazonáltal szembeszökőek a változások is.

Így történt

Ez is nehéz éjszaka volt. Hajnali negyed ötkor, szokás szerint felébreszt a müezzin. Shibpur nevű szegénynegyedünk szűk sikátoraiban egyébként is minden visszhangzik - és hát pont második emeleti ablakunk alá kellett elhelyezni azt a hangszórót, amelyen át hosszasan cifrázva, imára hív! Azért sem megyek. Inkább próbálok még kicsit szundítani. Még mindig 30 Celcius fok van. Aprócska szobám nagyobb részét kitöltő, moszkitóhálós ágyam felett a ventillátor bágyadtan keveri a levegőt.

Hatkor lezuhanyozom. Bojlerünk is van, de minek - a nap legszebb perce az, amikor a hideg víz alá állhatunk. A másik újítás már több örömet okoz: nem csak guggolós, de kagylós vécénk is lett.

Meg internet az ebédlőben! Reggeli előtt átnézem az e-mailjeimet. Aztán jönnek reggelizni a többiek. A mindig jókedvű 68 éves belgyógyász-sebész Klaus-Waltraut házaspár (tizedszer dolgoznak Kalkuttában), a szintén több állomást megjárt régi motoros Klaus, a 70 éves fül-orr-gégész, a 30-as Inga, ő gyermekorvosnő, és Tobias, a 40 éves tüdőgyógyász, aki már hét éve él itt, és irányítja az orvosi munkát. Nem látszik rajta a nehéz élet, most is tip-top makulátlan, vasalt ingében. Uma, indiai szakácsnőnk reggelije bőséges és sokfogásos, papaya meg banán, dzsemes pirítós, tejporos kávé. A vacsora várhatóan még kiadósabb lesz.

A negyedből kifelé tartva a Bangladesből ide menekült lunghis (férfi szoknyás) mohamedán férfiak közönyösen átnéznek rajtunk, hitetleneken, csak a gyerekek hellóznak, fogdossák a kezünket. A főúton, elhárítva a minket lerohanó, ajánlkozó riksásokat, párosával beszállunk a három fehér kisbuszba, amelyben már bent ülnek színes száriba öltözött munkatársnőink.

A hét minden egyes napjának megvan a maga helyszíne. Ma az alig félórányira lévő (valójában két kilométerre, csak éppen lépésben cammogunk a zsúfolt utakon) Tikiaparába, a legnehezebb terepre megyünk. Az utca és a vasúti sínek közé szorult, elkoszlott nyomortanya szélén egy aprócska háncsfalas házikóban pakoljuk ki széthajtható asztalkáinkat, a vizsgálóágyat, gyógyszeres, oltási és kötszeres ládáinkat. Még a műanyag széket és szemétvödröket is mi hozzuk. Kiteszem az asztalkámra a felszerelésem: hallgató, vérnyomásmérő, fülnéző lámpa, spatulák, vizeletvizsgáló tesztcsíkok, toll, papírok. Jól áttekinthető "puska": kezelési sémák, gyógyszer-adagolási táblázatok.

Velem szemben ül Pria, a sokszor hangos, a beteget lekezelő, ellenben bengáliból, hinduból nem mindent (jól) fordító tolmácsnőm. A betegeknek egy hokedli jut (meg ha kell, a vizsgálóágy). Kint, a mentőautónkból lesz a "felvételi iroda", itt bent az egyik sarok a "gyógyszertár", ahol fémdobozokból az általunk elrendelt gyógyszert osztják, ingyen persze. A másik sarokban, a "kötözőben" Amina trónol a kötszert tartalmazó ládák közt. Van még egy apró helység, amelyről először azt hittem, vécé. Tévedtem. Mercy nevű asszisztensnőnk ott adja be a gyerekeknek az elmaradt oltásokat.

Amikor az egész test fáj

Ezt követően az órák óta kint várakozó tömegben - szigorú sorrend szerint - lepecsételjük a páciensek karját. Ez a belépőjegyük. Először a gyerekeket, aztán a kismamákat, az asszonyokat, végül a férfiakat. Persze így is előretolakodnak a helyi nagyságok, a protekciósak. Állítólag "bérállók" is vannak, nem látjuk át, hogyan játszanak ki minket. A betegek guggolnak. Régi tapasztalat, hogy ha összekapnak a sorrenden - gyakori a hangos veszekedés -, a földön ülve nehezebb balhézni.

A százhúszadik lepecsételt kar után kénytelenek vagyunk megállni, több embert nem bírunk ellátni, ha négyig végezni akarunk. Délután úgyis jönnek még vagy húszan-harmincan (munkatársaink közül sokan hajnali négykor kelnek, és hét után érnek haza távoli otthonaikba, falvaikba).

A legelején kiemeljük a súlyos betegeket. Egy félig eszméletlen középkorú férfit, aki kiszáradt a kéthetes hasmenéstől; a vizsgálat után kórházba vitetjük. Egy két hónapos, sorvadt, nagy hasú csecsemőt - indiai szokás szerint feketével körbe festették beesett szemeit - saját kis, 12 ágyas gyermekrészlegünkre szállíttatunk. A német szervezetnek az is van. Egy láztól remegő nyolcéves fiú maláriásnak tűnik: száraz időszakban ritkán, de előfordul, én ez idáig még nem találkoztam ilyen esettel. Gyógyításának sajátossága, hogy biztos ami biztos alapon előbb kezdjük el maláriaellenes szerrel kezelni, és csak utána küldjük vérvételre. Az eredmény aztán megerősíti a diagnózist. (A gyógyszer hatott, mikor egy hét múlva a fiúcska visszajött, már tünetmentes volt.)

Megfázások, hasmenések, bőrfertőzések, rüh. Rengeteg ízületi panasz a nagy fizikai megterhelés miatt, meg gyomorfájdalom az egészségtelen, egyoldalú, indiai módra túlfűszerezett és nemegyszer elégtelen táplálkozásnak köszönhetően. Sok az "all body pain", azaz "az egész testem fáj".

Lehet, hogy csak az "élet" fáj, de az is lehet, hogy jobb időkre spájzol be fájdalomcsillapítót a nyomortanya lakója, nem firtatom. Még ha nem is találok nagyobb elváltozást, felírok valamit. A legszegényebbeknek kalóriadús "food package"-et, ételcsomagot. Meg sok vasat, különböző vitaminokat, mert az egészségtelen életmód mellett nagy belőlük a hiány. Láttam nem egy súlyos angolkórt, vitaminhiány miatt tönkrement szemet, és főleg rengeteg vérszegénységet. Ez utóbbinak sokszor megvan az oka - például bélférgesség. Nemcsak a nagy hasú kisgyerekeket, de a felnőtteket is érdemes kezelni. Egyikük nem volt rest, megszámolta, hogy aztán elmondhassa: a sikeres kezelést követen 40 bélféreg távozott belőle…

Ködszurkálás

Klaus, akivel alig két méterre rendelünk egymástól, egy kutyaharapott tizenéveshez hív.

- Mi az érdekes ebben a felületes horzsolásban? - érdeklődöm.
- Ebben semmi - jön a válasz. - De az azért fontos információ, hogy a harapós kölyökkutyát korábban megharapta egy patkány. A kiskutya aztán elpusztult, ezt a beteg a saját szemével látta. Máris küldöm a fiút veszettség elleni oltásra.

Nyomasztóbb a rengeteg tüdőbeteg. Sokan asztmások, ebben a rémes kalkuttai szmogban sokáig fulladoznak, mire elkeverednek hozzánk. Ha meg hetek-hónapok óta köhögnek, fogynak, vérszegényekké válnak - a röntgen szinte mindig tébécét igazol. "Ha naponta nem találsz négy-őt friss tuberkulózist - rosszul dolgoztál" - áll a szervezet kézikönyvében…

A tébécét egyébként mi csak felismerjük, az indiai állami tüdőgyógyászati hálózat hatékonyan kezeli.

Igazi trópusi betegséget alig találunk, de különböző fertőzéseknek - kezelés hiányában - a vesére vagy a szívre húzódó szövődményeit (veseszövet-gyulladást, reumás lázat) igen. Ezek a betegségek Európában már nem nagyon fordulnak elő.

Mindig akad egy-egy sérülés, törés, égés. Közös jellemzőjük, hogy általában későn látjuk, amikor a csontok már (rosszul) összeforrtak vagy a sebek elgennyedtek. Találunk hatalmas, fájdalmatlan fekélyeket a talpon - nem kétséges, hogy leprakórházban a beteg helye.

Megvallom, sokszor ködszurkálás a munkánk. Vannak betegek, akik elvesztették előző kartonjukat. A krónikus betegek - például az itt gyakori cukrosok és hipertóniások - nem szedik rendszeresen a szereiket. A szakrendelésre, kórházba küldöttek el-eltűnnek a szemünk elől. Ha meg visszahozzák a szakorvosi leleteket, nem megyünk sokra velük. Mit kezdjen például az a hat gyermekét egyedül ellátó anya, akinek nőgyógyászati panaszaira méhtornát és kímélő életmódot javasoltak?

A panaszok ismertetése és tolmácsaink általi interpretálása sem tökéletes. Sokan a korukat sem tudják. Negyven felett tíz év ide vagy oda, itt nem sokat számít. A testbeszéd is más. Előző utamon először azt hittem, hogy a betegek minden kérdésemre nemmel felelnek. Ám itt a kecsesen oldalra hajtott, ingatott fej éppenséggel igen jelent.

A rendelés utolsó két órájára elromlik a ventilátor. Nagy csapás. Kibírhatatlan a 40 fok körüli hőség. De hát kitartunk, mert a betegek is kitartanak. Egyesek reggel óta várnak kint, a tűző napon a néhány perces orvosi ellátásra.

Négyre elfogynak a pácienseink, na meg a magunkkal hozott, nap közben felmelegedett palackos vizeink.

Ötre haza érünk. Felmenekülünk a négyemeletes téglaépület tetejére. A fél város a házak tetején igyekszik magába szívni a feltámadó szellőben némileg frissebbnek ható levegőt. A környező tetőkön száris asszonyok teregetnek, a perem nélküli tetőkön gyerekek fociznak, kriketteznek, a frász kerülget, mikor esnek le. Fent az égben egy ragadozó madár papírsárkány körül köröz, nem érti, milyen élőlény lehet.

Hatkor leszáll az éj. Este a kollegákkal közös vacsora, kvaterkázás. Kilenckor bezuhanunk az ágyba.

Nehéz nap volt Kalkuttában.