A klub alapkoncepciója tehát nem változott az utóbbi hét évben, ha ehhez még hozzátesszük, hogy az együttes mindig bátran merített (és meríthetett) az utánpótlásából, máris láthatjuk, a kitartó és céltudatos munka elöbb-utóbb meghozza gyümölcsét – ha ezek mellé türelem is adatik, ugyebár. És arra igazából nem is tértem ki, hogy a csapat Spanyolország leggazdagabb tartományának dísze lett, Katalónia hírmondója – Laportának pedig minden bizonnyal azt is könnyedén néznék el, ha a katalán parlamentben véletlenül “passzold már vissza” felkiáltással venné magához a szót, mintahogy a futballban eszközölt politikai kiszólásait is csak aprócska viharok követik.

Öszintén… szükséges ezek után a Real Madrid legutóbbi hét évét hasonlítási alapként idevetni? Az elnök- és edzőváltásokat, az elképzelhetetlen összegekért aktuális világsztárok össze(-vissza)vásárlását… az utánpótlás e “koncepció” mentén teljesen impotenssé, reményvesztetté és perspektívátlanná tételét…? Naugye.

Média

Lehetne akár nyomon követni azt, hogy fogja – valószínüleg – a legnagyobb madridi sportnapilap (annak is Eduardo Inda nevü főszerkesztöje) elérni, hogy az utcára tegyék azt a Manuel Pellegrinit, aki elsö évében többet tett azért, hogy a Madrid szerethetö focit játsszon, mint az utóbbi sok évben bárki… Nos, ez a sztori is pofonegyszerü. Pellegrini ugyanis – teljesen érthetö okokból kifolyólag – következetesen nem nyilatkozik az említett orgánumnak, amely pedig cserébe nemes bosszútól vezérelve körülbelül kinevezése óta fúrja őt.

Itt azért érdemes néhány tényt újfent rögzítenünk: öt fordulóval a zárás elött a Madrid egy sikerre van az egy szezonban aratott legtöbb gyözelem rekordjától (28 – 1987/88); egyetlen pontra áll attól a Barcelonától, amely elött az egész világ meghajol; ugyanazon “szerény képességü” ellenfeleknek nyolc góllal többet rúgott (87 illetve 80).

A madridi klub jelenlegi elnöke, Florentino “bőkezű” Perez persze nem garancia a sikertelenségre (lásd az ezredfordulós csapatot, amely öt év alatt háromszor nyert BL-t, kettöt már Perez alatt), de egyre inkább úgy tünik, megalomániája végképp elhomályosít előtte egy elég fontos dolgot: az utóbbi években – nesze neked – az örök rivális Barcelona olyan szintre jutott, amelyet utolérni, netán megelözni lehetetlen hosszabb távú szakmai koncepció valamint az ehhez párosítható türelem nélkül. Nem csak “egy” Real Madridnak, a világ bármely csapatának, akármekkora szupersztárok is alkossák azt.

Hogy mi lesz ezután?

A Barça vagy megnyeri a bajnokságot, vagy elbukja… Perez minden bizonnyal megköszöni Pellegrini munkáját, hoz valaki mást (Inda úr most épp Mourinhóval álmodja meg a következö idény Madridját, ez pedig ugye fontos, erre aztán illik adni). Megveszik Rooneyt a Manchestertöl, most vele lehet a legjobban rongyot rázni és népet hülyíteni. Meg Cesc Fábregast az Arsenaltól. No és természetesen Silvát a Valenciától. Azt a zsenit, akit 2000-ben ugyanők egyszer már elküldtek, mondván “túl nyeszlett”. Helyesbítek, nem elküldték, elfelejtették visszahívni.

És hopp, már megint a Valenciánál lyukadtam ki! Naná, hisz róla szándékoztam írni. Csak közben (újra) be kellett látnom, van két másik csapat, két teljesen különbözö jelenség, amelyek per pillanat felhöt vetnek a többiekre. Nem csak itt, Spanyolországban – szerte az egész világon. Még mindig kérdezik, miért peches a Valencia? Hát ezért: a csőd széléröl, szűk egy év alatt sikerült minden idők legjelentéktelenebb harmadik helyezettjévé avanzsálnia.