Mi a helyzet a L'art pour l'art Társulat háza táján?

A társulat a tizenkettedik színházi estjével turnézik az országban, amelynek címe: Anyám tyúk, avagy az ember tragédia. Fővárosi törzshelyünk változatlanul a Budapest Bábszínház, a turné nagyvárosaiban pedig elsősorban a helyi színházakban lépünk fel. Előadásaink mindig teltházasak és nagyon jó hangulatúak. Nemrég jelent meg legutóbbi színházi estünkről egy DVD. Címe: Két férfi, egy nő, meg egy férfi.

Sajnos egyre kevesebbet lehet találkozni a televízióban a társulattal. Mi ennek az oka?

Erre én is kíváncsi lennék. A kérdéssel kapcsolatban helyesbítenék: nem egyre kevesebbet, hanem gyakorlatilag egyáltalán nem szerepelünk a tévékben évek óta, kivétel néhány ismétlés egy humor csatornán, ami humoros abban az értelemben is, hogy rengeteg új anyagot fel tudnánk venni, de arra nincs a tévéknek pénzük.

Hogyan találják ki a fergeteges poénokat? Együtt összeülnek, vagy külön-külön mindenkinek van egy ötlete, amit a végén összedolgoznak?

Is-is. Általában mindenki külön dolgozik már, és a munka végső fázisában döntjük el, hogy kinek milyen ötlete kap helyet az előadásban. A színházi estek, tévéműsorok forgatókönyvének készítői közül kiemelném Szászi Mónit, aki a legkreatívabb írónk.

Mennyiben változott meg a társulat, „poénhalmaza" az indulás óta? Mennyiben kell újfajta poénokat gyártani? Megfigyeltem, hogy a tinédzserek - persze általánosítani nem lehet - sajnos nem értik a jó poénokat, beérik bizonyos kötőszavakkal, amin fergetegesen kacagnak.

Én nem így látom. Amióta a Társulat létezik, a fiatalok a legfogékonyabbak arra, amit csinálunk. Ez nem csoda, hisz a Társulat mindig is törekedett arra, hogy sajátos szemléletmódjával egy kis új univerzumot teremtsen a humor tartományán belül.

Az ilyen újításokra pedig mindig is a fiatalok agya a legfogékonyabb. De hasonlóan fogékonyak a kicsit „infandilis” felnőttek is, akik velünk mulatnak a leggyerekesebb poénjainkon is.

Hogy mennyiben változott az, amit csinálunk? Talán kicsit keményebb poénok születnek ma, mint régebben, hisz keményedik a világ is. Ugyanakkor arra igyekszünk figyelni, hogy bármilyen kemény is a tréfa, az szellemes legyen.

Nyilván van valamilyen vicces, emlékezetes sztorija.

A Pécsi Nemzeti Színház egyik előadásán a sokszoros visszatapsolás egy extra ráadásszámot eredményezett, ami ritka színházi esteken. A Szerelmi vallomás című dalomat választottuk. A színházi előadásokat többek között a padlón elhelyezett térmikrofonnal szokták hangosítani. Mivel állványos mikrofon nem volt, lehajoltam a padlómikrofonhoz és el kezdtem énekelni a dalt.

Aztán letérdeltem, és a közönség nevetéssel honorálta a produkciót, ami eléggé inspiráló volt számomra. Fél perc múlva már Laár András kollégámmal a földön feküdtünk, és a földet csapkodva röhögtünk éneklés helyett. Közben azt kiabáltam a kollégámnak, hogy ha valaki most betévedne az elegáns Nemzeti Színház nézőterére, akkor mit gondolna, milyen előadás az, ahol a közönség hahotázva hosszú percekig azon röhög, hogy két bőrnadrágos pacák a földön fetreng a röhögéstől…

Ki a kedvenc karaktere, és miért?

Hol ez, hol az. Mostanában Naftalin Ernő. Talán mert az Agyatlantisz, avagy az ember tragédia című új könyvem egyik főszereplője. Ő az idegenvezetőm a könyvben, aki nem engedi, hogy bemutatkozzak neki, mondván, hogy ő idegeneket vezet, ismerősöket nem. Így a könyv végéig ragaszkodik hozzá, hogy tisztes távolságban maradjunk. Talán ezért került közelebb hozzám.

Sablonos kérdésnek tűnhet, de nagyon lényeges: mit jelent Önnek a humor?

Sablonos válasz következik: elsősorban azt jelenti, hogy ez a munkám. Szerencsére olyan fajtáját űzöm ennek a mesterségnek, amely kicsit eltér a megszokottól. Ezért aztán mindenféle tévés jelenlét nélkül is érdeklődésre tart számot. Így különösen szórakoztató elfoglaltság. És van még egy jó tulajdonsága: frissen tartja a szellemet… legalábbis remélem.

Ha találkozna ufonautákkal, mi lenne az első dolog, amit kérdezne tőlük, illetve mi lenne az első tréfa, amivel megpróbálná megkacagtatni őket?

Azt hiszem, nem lenne kedvem tréfálkozni, mert azzal lennék elfoglalva, hogy megőrültem-e. Aztán, ha összeszedtem magamat, azt kérdezném tőlük, hogy elmentek-e otthonról náluk, hogy ide jöttek.

Megkérhetnénk, hogy faragjon a HírExtra számára egy néhány soros rigmust, melyben az oldal neve is benne foglaltatik?

Megkérhetnek rá, de nem teljesíthetem. A HírExtra kifejezésről most hirtelen a „tíz szex ma” rím jut eszembe. Ez viszont sokak érzékenységét sértené, ha erről írnék. Inkább felajánlom e rímpárt a kreatív olvasónak, hogy ki-ki otthon végezze el a versfaragást saját ízlése szerint.