Este héttől tízig boldog csak igazán
Vándor Éva számtalan remek szerepet játszott már el, viszont a legtöbbször vidám, bohókás nőket alakított. Ilyen figurák megformálása mellett hálás, ha időnként drámai karakterekben is megmutathatja magát.
2010. május 24. hétfő 08:44 - Ruttka Ildi
Vándor Éva sokat szinkronizál, a Jóban Rosszban sorozat egyik főszereplője volt éveken át nem sokkal ezelőttig, viszont számára színésznőként a színház jelenti az igazi boldogságot, és néha nem csak este héttől tízig.
Főiskolai diplomád megszerzése után elég sokat forgolódtál, míg húsz éve ki nem kötöttél a József Attila Színházban…
A kezdő éveim csakugyan eléggé forgolódósra sikeredtek: először Kecskemétre mentem két évre, aztán egy évadot töltöttem el Miskolcon, majd négyet a debreceni Csokonai Színházban. Utána kerültem Pestre, a Józsefvárosi Színházban hét éven át játszottam, onnét vezetett az út jelenlegi színházamhoz.
Mindig, mindenütt igyekeztem megtalálni az örömömet a munkámban: ha eltelt egy év úgy, hogy csak kisebb szerepek jutottak nekem, akkor megpróbáltam azokból kihozni a maximumot, hiszen nem volt más. Én nem akarom szomorúan élni az életemet! Persze nem vetem meg azokat sem, akik csak nagy lángon tudnak égni, de nem hiszem, hogy én rosszabb lennék amiatt, mert a kis dolgokban is megkeresem és meg is találom a magam örömét. Csak egyszer élünk: ezt nem kéne elrontani azzal, hogy még pluszproblémákat gyártsunk magunknak.
Elég sokszínű lehetett az a hét év, amit vidéken töltöttél. Később, a pesti szakmai életedben tudtad hasznosítani az előbb tanultakat?
Nagyon sok mindennel találkoztam a vidéki éveim alatt, akár szerepekben, akár az életben. Ráadásként egyfajta önállóságot is muszáj magára öltenie annak, aki távol van a családjától, a szeretteitől. Ma sem egyszerű a lakáshelyzet, de akkoriban megoldhatatlannak tűnt! Viszont pontosan tudtam, ha én az anyukámékkal egy lakásban lakom továbbra is, soha nem növök fel, mindig én volnék a gyerek, a színházban meg a kis naíva! Akár igazam volt, akár nem, én akkoriban ezt így gondoltam, többek közt emiatt is döntöttem a vidék mellett.
Lett volna Pesten is lehetőséged, hiszen (a napokban 82 évesen elhunyt) Ádám Ottó még negyedéves korodban hívott téged a Madách Színházba…
Azt nagyon elszúrtam! Voltam annyira gyermekded, hogy valamiért egymás után két előadásra is elfelejtettem bemenni, ezért fegyelmit kaptam, és ennek következményeképpen persze elúszott az esélyem a Madáchra is… Éppen ideje volt, hogy megkomolyodjak végre!
A Patika című tévésorozat gyógyszerésznője emlékezetes alakításod volt, és feltűntél a Kisváros néhány részében is. Legfrissebb tévés alakításod azonban a Jóban rosszban napi sorozat polgármesternőjének, Nemes Lenkének megformálása volt, akit nemrég gyilkoltak meg, így visszavonhatatlanul eltűnt a kórházsorozatból. Milyen volt benne dolgozni?
Míg a Patikában előre tudtuk, mi lesz a közepe meg a vége, egy napi sorozatban állandó vendég a bizonytalanság, hiszen fogalmuk sincs a szereplőknek, hogyan folytatódnak a szálak, kinek mi lesz a sorsa, és főként, hogy meddig szerepelhet még. Ebben a műfajban fontos a nézettség, az határozza meg egy sorozat élethosszát. Régen lényegesebb volt egy sorozatban, hogy minél több tehetséges, jó színészt láthassanak a nézők, ma már a nézettség számít!
Ennek a nagyüzemnek az is hátulütője, hogy mindig rá kell érni, bármikor ugraszthatják a szereplőt, pedig egy igazi színész szeret színházban is játszani este héttől tízig… Épp ezért van az, hogy kezdőkre, amatőrökre cserélik a profikat. Viszont nemcsak az egyeztetés nehéz, hanem esetenként nagyon látni a különbséget amatőr és profi közt is, de hát ezek a dolgok mindig a sorozat producereinek, a tévécsatorna vezetőségének a döntésein múlnak.
Öt év volt az életedből a JR sorozata: rosszul élted meg, hogy végleg kikerültél belőle?
Minden szerep, amit eljátszunk, hozzánk nő, akár egy gyerek. Azon túl, hogy testünket, lelkünket beleadjuk, tényleg a részünkké válik a figura addig, amíg alakítjuk. Ha egy darabot levesznek a műsorról, ha egy sorozatból kiírják az embert, az olyan, mintha a gyerekünket vették volna el tőlünk, és persze ez nagyon fáj, holott tudom, hogy tovább kell lépni! Szakmailag nem éltem meg rosszul, mert Nemes Lenke személyiségét a vége felé az írók már annyira negatív irányba változtatták meg, ami nekem egyáltalában nem tetszett, sőt, kifejezetten bosszantott! Egy kedves, segítőkész, jószívű, okos, talpraesett asszonyból az idő múlásával a vég bekövetkezte előtti időkre egy számító, könyörtelen, karrierista, már-már otromba nőt csináltak, amit rettenetesen sajnálok, hiszen szépen is távozhatott volna a történetből.
Bevallom, a humorát azt én magam csempésztem bele a figurájába, sőt, a páromat alakító Gesztesi Károllyal közösen csempésztünk bele poénokat a jeleneteinkbe! Az ottani munkát, a forgatásokat nagyon szerettem, mert ott is jó csapat kovácsolódott össze, remekül kijöttünk egymással mindnyájan. Az alapcsapat igazi színészekből állt, és mert különféle helyeken dolgoztunk, jó volt legalább a sorozatban összetalálkoznunk, ha már színpadon nem játszhattunk együtt. Sokat dumáltunk, pletykálkodtunk, az is egy nagy család volt - kezdetben…
Nagyon szerencsés vagy, hiszen szakmai gondjaiddal otthon sem kell magadra maradnod, kéznél a támasz, a segítség: férjed Harmath Imre színművész, akivel több mint két évtizede vagytok már együtt jóban, rosszban… Még ma is kíváncsiak vagytok egymás munkáira?
Hogyne! Amikor otthon tanulunk egy szerepet, és segítséget remélve megkérjük a másikat, hogy végszavazzon, akkor már megbeszéljük a figura lényegét, a darabot, vagyis első perctől képbe kerülünk egymás munkáiban. Aztán jön a bemutató, később megint megnézzük mondjuk az x-ik előadást, és akkor újra át tudjuk beszélni az esetlegesen felmerülő problémákat. Természetesen mindketten nagyon érzékeny lelkű emberek vagyunk Imrével, de törekszünk az igazságra. Nem kemények vagyunk egymáshoz, hanem reálisak.
Tudomásom szerint van nektek odahaza egy remek kritikusotok is…
A lányunk, Olívia felnőtt, egyetemista hölgy, minden előadásunkat megnézi, és tökéletes pontossággal mondja el nekünk a jóra és rosszra vonatkozó precíz észrevételeit. Társadalomtudományokat tanul, szeret emberekkel foglalkozni: teljesen távol áll ugyan a művész szakmától, de imád színházba, moziba járni, értő-érző remek közönség! Mindenből ki tudja vonni a lényeget, azt nekünk elmondja, így a viták mindig rövidre záródnak köztünk.
Két színész szülővel ő maga sosem vágyott erre a pályára?
Olívia – aki Shakespeare hősnő után kapta rendező barátnőm (Cserje Zsuzsa) révén ezt a gyönyörű nevet, holott kilenc hónapon át Eszternek készült - soha nem akart színésznő lenni, eszébe se jutott felvételizni. Én úgy gondolom, hogy mindnyájan születünk valamire: egyáltalában nem fájt a szívem, hogy a lányunk nem követ minket a pályánkon. A zene és a tánc viszont nagyon közel állnak hozzá, de csak hobbi szinten műveli ezeket.
Az Olivia nevet lányod attól a Cserje Zsuzsától „kapta”, aki téged nemrég a Shirley Valentine című monodrámában megrendezett: te hogyan „lettél” Shirley, életedben először egyedül állva a színpadon?
Zsuzsával úgy 25 éve ismerjük egymást, bár színész-rendezői viszonylatban dolgozni sosem dolgoztunk együtt – mostanáig. Egyszer csak azt mondta: szerinte nekem ezt most el kell játszanom, mert egyrészt már korban megértem erre a szerepre, másrészt híres is lettem közben, ami nem mellékes egy egyszemélyes darabnál. (Nem a tévé által lettem jobb színésznő, csupán ismertebbé váltam.) A József Attila Színház Stúdiójában játsszuk, méghozzá olyan teltházakkal, hogy néha még állnak is! Életemben először állok egyedül a színen, ami eléggé félelmetes, de erre csak akkor jöttem rá, amikor beült rá a közönség! Hál’istennek, abban a percben, hogy elmondtam az első mondatot, ment minden a maga útján. Nagyon szeretem Shirley Valentine figuráját, a humorát, az esendőségét, az emberségét, a nőiségét. Nagyon izgalmas, ahogyan beszélek a közönséghez, még az is előfordul, hogy egy-egy néző válaszol nekem!
Érdekes szituáció, amikor egy színész ennyire közel van a közönséghez, szinte egy lépésnyire…
Lírai vígjátékként határoztuk meg a rendezővel a darab műfaját: sok helyen lehet rajta nevetni, de többségében tele van mélyérzésű gondolatokkal, kegyetlenül őszinte mondatokkal. Az egyik előadás után egy hölgy odajött hozzám, és azt mondta: olyan az egész, mintha saját magáról beszélne! Hát igen, hisz Shirley meg én egyek vagyunk. Az a cél, hogy minél személyesebbé, kézzelfoghatóbbá tegyem ezt a darabot, akkor érzi úgy a néző, hogy róla beszélek. Ha a közönség úgy jön velem, ahogy én viszem őket, ahogy én képzelem, akkor együtt repülhetünk. Engem az tesz boldoggá, ami a színpadon történik héttől tízig.