A GDP a haladás ferde tükre
Bármilyen sokszínű, változatos legyen is az emberek véleménye arról, hogy mi számít haladásnak, a kormányok hosszú idő óta egyetlen szám alakulásán mérik, hogy jó vagy rossz irányban mennek-e a dolgok, és ez a hazai össztermék, angol rövidítéssel a GDP.
2010. június 10. csütörtök 09:21 - HírExtra
Ez a szám magába foglalja mindazt, ami egy ország területén született gazdasági teljesítménynek nevezhető, függetlenül a teljesítményt produkáló nemzeti hovatartozásától.
A hagyományos szemlélet szerint minél gyorsabban nő a GDP, annál jobb az ország és lakói helyzete.
Ez a vélemény máig meghatározó, annak ellenére, hogy tudósok már évtizedek óta bírálják a mutatót, hangsúlyozva, hogy a GDP pontatlan és félrevezető mércéje a haladásnak.
Az utóbbi időben már a politikusok egy része is magáévá tette - főleg Európában - ezt a véleményt, és mögé álltak olyan tekintélyes nemzetközi szervezetek, mint például a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD). Olasz és kanadai közgazdászok megfogalmazása szerint a bruttó nemzeti termék mint mérőszám nemcsak alkalmatlan a XXI. századi társadalom életkörülményeinek tükrözésére, hanem rossz irányba, a gazdasági növekedés semmi másra tekintettel nem lévő hajszolására ösztönöz.
Hogy lássuk, mit jelent ez, elég megnézni, konkrétan milyen hatással van a GDP az egyénre - érvelnek a mérőszám kritikusai, akik megteremtették a "magas GDP-jű" és az "alacsony GDP-jű" ember fogalmát.
A The New York Times összeállítása szerint a magas GDP-jű ember távol lakik a munkahelyétől (például kertvárosi környezetben), és nagy fogyasztású gépkocsival jár munkába, ezért sokat költ üzemanyagra. A reggeli csúcsforgalom nem tesz jót a kocsijának, amely gyorsan elhasználódik, ezért néhány évente cserélnie kell, ám a szív- és érrendszerének se, amelyet drága gyógyszerekkel és orvosi kezelésekkel próbál óvni.
A magas GDP-jű ember sokat dolgozik és sokat költ. Szeret drinkbárba és étterembe járni, imádja nagy házát, amelyet a legmodernebb biztonsági berendezéssel véd.
Mivel a feleségével együtt roppant elfoglalt, a gyerekeit bébiszitterre bízza, gyámolításra szoruló szüleit pedig idősotthonban helyezi el. Házi munkára végképp nem jut ideje egyiküknek sem, ezért bejárónőt tartanak, és ugyanezért a főzésről is lemondanak, inkább vendéglőbe mennek vagy házhoz rendelik az ételt. Elfoglaltságuk miatt a hosszú vakáció náluk szóba se jöhet.
Az alacsony GDP-jű embert és feleségét épp azok a dolgok foglalják le - a főzés, a takarítás, a ház rendben tartása, a vakáció -, amelyekre a magas GDP-jűeknek nem jut idejük. Az utóbbiak örülnek mosó- és szárítógépüknek, míg az előbbiek nem bánják, hogy kötélre kell akasztaniuk száradni a frissen mosott ruhát.
A magas GDP-jű mosott, azonnal fogyasztható salátát vásárol a boltban, míg az alacsony GDP-jű esetleg megtermeli a zöldséget a kertjében.
A magas GDP-jű, ha olvasni akar, könyvet vesz, az alacsony GDP-jű elmegy egy könyvtárba.
A módos tornaterembe jár, hogy karban tartsa magát, a szerényebb jövedelmű előveszi a szekrény aljából kopott Nike cipőjét, és elmegy futni.
Gazdasági szempontból a magas GDP-jű feltétlenül magasabb rendű, de hogy valóban jobb-e az élete, az nem biztos. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy nem költekezik-e túl életmódja megtartása érdekében - következésképpen azt sem tudjuk, hogy milyen jövő vár rá.
Alcím: Emberi fejlesztési index
A GDP-t mint mérőszámot érő konkrét bírálatok két fő csoportba sorolhatók.
Az egyik szerint a mutatót "szélesebb merítés" alapján, több összetevőt figyelembe véve kellene megállapítani. Ez azt jelentené, hogy az alacsony és magas GDP-jű embert egy személlyé "gyűrnék össze", és a GDP-számításban figyelembe vennék az olyan otthoni tevékenységeket is, mint a háztartásvezetés és a gyerekgondozás.
Az olyan, ma még gazdasági értékkel nem bíró tevékenységnek, mint az otthoni ételkészítés, ugyanúgy bele kellene számítania a hazai össztermékbe, mint az éttermi főzésnek.
A kritikák másik nagy csoportja nem a számszaki kifogásokra helyezi a hangsúlyt, hanem inkább filozófiai jellegű. Az érvelés gerince szerint ha át is alakítanák a GDP-számítás módszereit, a lényeg mit sem változna: a haladás mércéje továbbra is a gazdasági növekedés lenne egy olyan bolygón, amelyet máris túlterhel, hatalmas problémák elé állít a növekvő fogyasztás és a környezetszennyezés. Ebből a helyzetből csak olyan mutatók alkalmazásával lehet kitörni, amelyek pontosan tükrözik az emberi haladás összetettségét, bonyolult voltát.
Egyelőre egy olyan mérőszám van, amely valódi kihívást jelent a növekedéscentrikus gondolkodással szemben, és ez az emberi fejlettségi index (HDI). A HDI összesített mutató, magában foglalja a GDP-t és két módosító tényezőt: az ország lakosainak iskolai adatok alapján számított képzettségét és a várható élettartamból kiindulva számított egészségi mutatót.
Megalkotója Amartya Kumar Sen indiai származású amerikai közgazdász, aki 1998-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott a jóléti közgazdaságtan területén végzett munkásságáért, és pakisztáni kollégája, Mahbub ul-Hak.
Sen szerint a HDI különösen hasznos a szegényebb országok haladásának mérésére, de a kidolgozása óta eltelt húsz évben a világ sokat változott, és ma már vannak olyan kutatási adatok, amelyek új típusú gazdasági és társadalmi méréseket tesznek lehetővé.
A klímaváltozással és a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos problémák is súlyosabbá váltak, ezek is az újfajta, a GDP alternatíváját jelentő mérési módszerek kifejlesztése irányába hatnak.
Ezért hozta létre Nicolas Sarkozy francia elnök azt a testületet, amely két tucat kutatóból áll, és vezetőiről a Stiglitz-Sen-Fitoussi bizottság nevet kapta.
A csoport 2008-ban és 2009-ben többször ülésezett Európában és az Egyesült Államokban, és tavaly szeptemberben 300 oldalas jelentésben összegezte következtetéseit.
A kutatók magukévá tették a hazai összterméket mint mutatót érő mindkét fő bírálatot, és azt mondták, hogy egyrészt a GDP-be foglalt tevékenységek körét ki kell bővíteni, hogy jobban tükrözze az egyének életkörülményeit, másrészt az országoknak egyéb, a gazdasági, társadalmi és környezeti tényezőket figyelembe vevő mutatókat is alkalmazniuk kell.
A Columbia Egyetemen tanító Joseph Stiglitz professzor példaként a gépkocsivezetést idézte, mondván, hogy a volán mögött ülő tudni szeretné, megfelelően működik-e a jármű, ám ha a műszerfalra néz, többnyire egy fő mutatót lát csak, azt, amelyik jelzi, hogy mekkora sebességgel halad, de nem árulja el, hogy pontosan mennyi üzemanyag van még a tartályban, és meddig lehet eljutni vele.
A fő kérdés most már az, hogy a GDP-n kívül hány mutatóra, mérőszámra van még szükség. Stiglitz és kollégái arra a megállapításra jutottak, hogy egy adott népesség életminőségének a megállapításához legalább hét kategóriában kell méréseket végezni. Azok: egészségügy, oktatás, környezet, munkával való ellátottság, anyagi jólét, személyi kapcsolatok, politikai elkötelezettség.
Abban sem volt vita közöttük, hogy egy, a haladás kérdését komolyan vizsgálni akaró országban mérni kell a méltányosság szintjét is, vagyis az anyagi és szociális javak elosztását, a gazdasági fejlődés és a környezeti állapotok fenntarthatóságát.
Forrás: MTI