Nagy Sándort az Adagio együttes jóképű baritonistájaként ismerhette meg az ország, ám a fiatal művész időközben megmutathatta a közönségnek egyéb oldalait is, a trióból való kiválása óta pedig még inkább.

Ezév elején a Madách Színház színpadán egy utolsó nagy koncerten vett végső búcsút az Adagio énekegyüttestől Nagy Sándor, aki csaknem öt éven át énekelt együtt Homonnay Zsolt és Balczó Péter kollégáival. A trió elképesztő sikereket tudhat magáénak, ám Sándor mégis a kiválás mellett döntött.

Miért vettél önként búcsút egy ilyen csodásan működő sikercsapattól?

Ennek a döntésnek nagyon sok összetevője volt, de a legfontosabb az az idő, pontosabban annak hiánya! A kezdetekkor mindhárman úgy állapodtunk meg egymással szóban, hogy a trió elsőséget élvez, de nem szorítjuk háttérbe az egyéb munkáinkat, fellépéseinket, karrierünket. Egy idő után egyre nehezebb volt egyeztetni a dolgainkat, mindhármunknak egyre több elfoglaltsága lett az Adagión kívül is, nekem pedig elindult végre a prózai vonalam is a Madáchban illetve a Játékszínben. Nem lett volna elég, ha 48 órából állt volna is egy nap, úgyhogy muszáj volt a kiválás mellett döntenem, még ha kicsit bele is szakadt a szívem…

Mit szólt a két fiú, amikor bejelentetted?

A korábbi megállapodásunk okán nem szóltak egy szót sem, megértették a döntésem okát, de persze váratlanul érte őket a dolog. Az együttes neve változatlan, az Adagio tovább él és virul, csak közben gőzerővel keresnek valakit a helyemre. Nem mondom hogy nem hiányoznak a srácok, a fellépéseink, de nem bántam meg a kiválásomat. Jó viszonyban maradtunk, gyakran találkozunk is – Zsoltival elég sűrűn - , de nagy igazság, hogy az életben néha muszáj komoly döntéseket hoznunk!

Te annak idején Kerényi Imre osztályába jártál a főiskolán, prózai színész szakon, és még ha volt is egy-két zenés vizsgátok, nem készült egyikőtök sem zenés színházba. Te, aki a Madách Színházhoz kerültél gondolom, a számtalan musicalszerep után ezért is örülsz úgy, hogy az utóbbi időben játszhatsz a Sors bolondjai illetve a Jutalomjáték című prózai darabokban, nyáron forgatsz Koltay Róbert Magic Boys című új mozijában, januárban pedig Gálvölgyi Jánossal kettesben láthatunk a Mesterdetektív című krimiben. Gálvölgyi nem arról ismert, hogy nagyon osztogatná a bókjait, téged viszont rettentően megszeretett, a Jutalomjáték kapcsán áradozott nekem rólad. Vajon mivel vívtad ki az ő nagyon nehezen megszerezhető elismerését?

Ezt talán tőle kellene megkérdezni, de az biztos, hogy rendkívül büszke vagyok János elismerésére, hiszen nem akárkitől érkezik, óriási megtiszteltetés számomra! Gyerekkorom óta rajongtam érte, róla szóltak a szilveszter esték nálunk.

Szorosabb ismeretségünk a Producerektől datálódik, amiben én egy olyan fickót játszom aki feladja a labdát, János pedig egy olyat, aki mindig leüti. Ehhez úgy is hozzá lehet állni, hogy az ember elkezd féltékenykedni a partnerére, miszerint folyton nála van a poén, én viszont ilyen helyzetben kifejezetten szeretek alárendelt szerepben lenni. Gálvölgyi Jánosnak pedig hálás dolog még a poént is feladni.

A legelső próbán sikerült „testközelbe” kerülnünk, hiszen az egyik jelenetben ő ráfekszik a könyvelési dossziékra, amiket én ki akarok húzni alóla, így szó szerint összeverekszünk, aminek a végén én gyakorlatilag rajta fekszem. Ekkor történt, hogy a rendező leállította valamiért a jelenetet, és mondta nekünk, hogy addig ne moccanjunk. Miközben perceken át János a földön feküdt, én pedig rajta, elkezdtünk sutyorogni vicces szituációnkon. Ekkor vallottam be neki, miszerint amikor gyerekkoromban néztem a Gálvölgyi Showkat, nem hittem volna, hogy egyszer így fogunk megismerkedni… János óriásit nevetett, azóta jóban vagyunk, szeretünk együtt dolgozni, játszani. Amúgy is szeretek jó rendezőkkel, jó színészekkel együtt dolgozni, mert épülök, tanulok belőle, és nem is keveset, amiért minden esetben nagyon hálás vagyok, akárcsak a jószándékú kritikákért.

A Madách bezár egy kis nyári szünetre, de augusztus végén elkezdesz próbálni az őszi bemutatódra: Heródest játszod majd a Jézus Krisztus Szupersztár című örökbecsű Webber musicalben. Szerednyey Bélával és Ádok Zolival leszel egy szereposztásban, így különböző Heródeseket láthatunk magunk előtt. Szeretsz életkorodtól, habitusodtól teljesen eltérő figurákat alakítani?

Hogyne, hiszen ezek a kihívások szakmailag fejlesztenek, és a közönségnek is bizonyíthatok.

Főiskolásként adtam elő A dohányzás ártalmasságairól című monológot, ami alapjában véve egy hatvanas férfiról szól, és később is adódtak szerepek, amik kívül-belül mások voltak, mint én, de el kellett játszanom őket, hiszen ez a dolgom színészként! Már rájöttem, hogy azt a fajta lelkiállapotot kell a saját életemből összeszedni, amit a szerep mellé tudok tenni párhuzamban, abból táplálkozzam. A Spamalotban például az Öreg Királyt játszom, holott nem vagyok se öreg, se király! Alapvetően szeretem azokat a kihívásokat, amikor nem egy jóképű szépfiú, netán beképzelt bájgúnár karakterét kell megformálnom, hanem valami nagyon szélsőségeset.

Ne legyünk álszerények: te egy kifejezetten szép arcú, sármos, mosolygós fiatalember vagy, aki után minden nő elismerően megfordul 15 és 70 év között! Neked néha terhet jelentenek külső adottságaid a színpadon vagy akár a magánéletben?

Magánemberként természetesen örülök az elismerő női pillantásoknak, miért is tagadnám?
Viszont a színpad az már nehezebb eset: épp az Adagio miatt ránk ragasztották a „jóképű” címkét, ami nem gond, csak az ember szeret időnként kitörni ezekből a skatulyákból, így persze én is! A szépfiú szerepekkel az a bajom, hogy többnyire olyan „semmilyenek”, egyáltalán nem összetett, érdekes figurák! Én viszont szeretek sokfélét csinálni, ezért is élvezem úgy, hogy a Jutalomjátékban ilyen, a Sors bolondjaiban olyan, a Producerekben amolyan fickót játszom, nem beszélve a Spamalotról, amiben négy, egymástól teljesen eltérő karaktert alakítok, aztán ott a Fantom Raoulja, illetve a József címszerepe. Nagyon hálás vagyok a jósorsomnak, amiért a picit unalmas sármőrök mellett érdekes egyéniségeket is van alkalmam játszani.

Családod vidéken él: ilyen rettenetes időbeosztással hogyan tudsz rájuk időt szakítani?

Ha fizikálisan távol is vagyunk, érzelmileg nagyon szoros köztünk a kapocs, szinte minden másnap beszélünk telefonon. Én nagyon ritkán tudok hazalátogatni, inkább ők jönnek hozzám, olyankor aztán van nagy sütés-főzés! Minden darabban láttak már, ki nem hagynának egy premieremet! Szabolcsban élő szüleimen kívül van még egy bátyám is, aki a civil szférában dolgozik, Budapesten. Úgy tűnik, idén nyáron nem sokat tudok pihenni elsősorban készülő első szólólemezem munkálatai miatt, de azért két hétre tenger mellé a barátnőmmel, illetve szüleimhez pár napra, hétvégére Szabolcs megyébe egész biztosan ellátogatok majd, hiszen kell a feltöltődés az őszi nagy újrakezdéshez.