Tegnap köszöntötték a természettudományos tantárgyakból rendezett Nemzetközi Diákolimpia résztvevőit a Magyar Tudományos Akadémián. Ebből az alkalomból beszélgettünk Pálinkás Józseffel, az MTA elnökével.
2010. szeptember 9. csütörtök 17:18 - Tóbiás Gábor
Nagyon sok tehetséges diákunk van, ezt hogyan tudnánk kihasználni a jövőben?
Pálinkás József
Magyar atomfizikus, politikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 2008-ban annak elnökévé választották. Az atomi ütközések fizikájának neves kutatója. 1991 és 1996 között az MTA Atommagkutató Intézete igazgatója, 2001 és 2002 között oktatási miniszter.
Pályája
1972-ben vették fel a szegedi József Attila Tudományegyetem (ma: Szegedi Tudományegyetem) fizikus szakára, ahol 1977-ben szerzett diplomát. Diplomájának megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia debreceni Atommagkutató Intézetének ösztöndíjasa lett, majd 1980-ban tudományos munkatársi kinevezést kapott. 1990 és 1991 között az intézet igazgatóhelyettese volt, majd átvette igazgatói megbízását. Az intézetet 1996-ig vezette, utána kutatóprofesszori megbízást kapott. 1983 és 1985 között a texasi A. and M. Egyetemen, 1988–1989-ben a stockholmi Manne Siegbahn Intézetben volt vendégkutató. 1992-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Fizikai Intézetének címzetes egyetemi tanára lett. 1994-ben az egyetem kísérleti fizika tanszékén kapott egyetemi tanári, később tanszékvezetői kinevezést. 1997 és 1998 között Széchenyi professzori ösztöndíjjal kutatott.
1989-ben védte meg akadémiai doktori értekezését. A Debreceni Akadémiai Bizottságnak és az Atom- és Molekulafizikai Bizottságnak lett tagja. 1995-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2004-ben rendes tagjává. 2008. május 6-án Roska Tamás és Somlyódy László ellenében a tudományos köztestület elnöke lett. Közben 1994 és 2000 között az Országos, illetve Magyar Akkreditációs Bizottság tagja volt. 2009-ben a londoni Európai Akadémia felvette tagjai sorába.
Segíteni kell ezeket a fiatalokat abban, hogy megtalálják azokat a felsőoktatási intézményeket, tudományos műhelyeket, ahol az ő tehetségüknek megfelelő képzést kapnak. Ők nem ülhetnek be csak úgy egyszerűen, jó vagy közepes hallgatók közé, külön oda kell figyelni rájuk.
Hogyan lehetne ezt elérni?
Úgy kell megszervezni a felsőoktatási intézményeknek a képzést - elég rugalmasan szervezhető ez - hogy ezekkel a fiatalokkal egyénileg, külön tudjanak foglalkozni. Ez nem ugyanaz, mint 20-30 diákot megtanítani a matematikai alapokra. Persze erre is szükség van, ez egy fontos dolog. De a tehetségekkel külön, egyénileg kellene foglakozni. Ez alapvetően kellene ahhoz, hogy már az egyetemi éveik alatt részt vegyenek a tudományos kutatásokban. Az egyetem elvégzése után pedig rövid időn belül Magyarországon doktorálhassanak, és a magyar tudományos életbe tudjanak bekapcsolódni.
Mindeközben persze a magyar tudományos élet ezer szállal kapcsolódik a világ tudományos vérkeringéséhez. Ezért remélem, hogy a fiatalok közül sokuknak lehetősége lesz arra, hogy ösztöndíjjal tanulhassanak külföldön. De emellett meg kell teremteni azt a lehetőséget is, hogy ők itthon olyan magasra juthassanak, amilyen magasra csak lehet.
Ezt is szolgálná, az ön által kezdeményezet „Lendület” program?
Szeretném, ha a tehetséges diákok már nagyon fiatalon bekapcsolódnának a tudományos kutatásba. A tudományos életben van egyfajta tervezett előmenetel. Egyetem után megírja a PHD-jét, dolgozik valamilyen kutatási témán, sikereket ér el. Ez a normál pálya, amit a legtöbben végigjárunk, amikor a tudományban dolgozunk. E mellett lennie kéne egy gyorsítósávnak, ami az egészen kimagasló tehetségű embereknek szól. Ha egy országban nincsen ilyen, akkor a legtehetségesebbek el fognak menni.
A „Lendület” program azt szolgálja, hogy aki egészen kiemelkedő, ne hagyjuk olyan környezetben, ahonnan nem tud kitörni, mert naponta kell olyan rutinmunkát végeznie, amit elvégezhetne más is. Nagyon sok helyen van – ne kerteljünk – egyfajta előmeneteli rend, és a legtehetségesebbek előbb-utóbb beleakadnak ebbe. Kell egy olyan mechanizmus, ami lehetővé teszi azt, hogy ebből az előmeneteli rendből kiemeljük.
Ez hogyan történhetne meg?
Melléjük már az első évektől kezdve legyen egy olyan tanár rendelve (az angolszász rendszerben ezt tutornak nevezik), aki külön, egyénileg foglalkozik velük. A tudásuknak, tehetségüknek és az ambíciójuknak megfelelő feladatot kell adni nekik. Sportpéldával élve: hagyni kell, hogy ők induljanak azon a versenyen, ami megfelel az ő tudásuknak. Magyarországon ezzel nem állunk túl jól.
Mennyire nem?
Létezik egy-két ilyen műhely Magyarországon, de ez kevés. A magyar felsőoktatásnak el kell mozdulni abba az irányba, hogy ahol megvan a megfelelő tudományos műhely ott lehetővé kell tenni, hogy ezekkel a kiemelkedő tudású diákokkal külön foglalkozzanak.
Amikor elindult a „Kutatóegyetem” elnevezésű pályázat akkor is az volt az elképzelésem, hogy azoknak a tudományos műhelyeknek ahová ilyen tehetséges fiatalok mennek, ott a finanszírozást nem csinálhatjuk ugyanúgy, mint egy olyan intézményben ahol nagy tömegben tanulnak diákok. Nem akarok senkit sem megbántani, de vannak olyan egyetemek, főiskolák, ahol „tömegtermelés” folyik. A finanszírozás pedig úgy történik, hogy ahány hallgató annyiszor X forintot adnak. Tehát sokkal, több pénzt kapnak, mint azok a helyek, ahol van öt ember és világhírűek lehetnének. Ráadásul melléjük nem egy, hanem öt tanár kellene. Lehetővé kell tenni azt, hogy az ilyen kiemelkedő kurzusokon a finanszírozás az ne úgy történjen, mint a tömegképzés esetében.
Az egyik aranyérmes diáktól hallottam, hogy az emberek körében „a tudomány nem menő”.
Sajnos igaza van. Kevés publicitást kapnak a tudományos eredmények, van egyfajta érdektelenség a közvélemény részéről. Ez mélyebb dolog valójában. A tudományos eredmények nagyszerűsége, nagysága a közvélemény számára felfoghatatlan. Ha például valaki megoldott egy olyan matematikai problémát, amit nem tudtak megoldani már 200 éve ezt még csak fölfogja, hogy ez nagy probléma lehet, mert ilyen sokáig nem tudták megoldani. De magát azt, hogy ez mekkora teljesítmény, micsoda erőfeszítést jelent ez, nagyon nehezen tudja a közvélemény megérteni. Míg ha egy atléta 2 méter 40 centit ugrik, arra azt mondják az emberek: "ez igen".
A másik, a dolog természetéből fakadó gond: a modern tudományos eredmények olyan messze esnek a közvélemény természettudományos műveltségétől, hogy nagyon nehezen értik meg. Sőt nagyon nehezen tudják megkülönböztetni csalástól, bóvlitól, amivel néhányan házalnak. Ez a probléma gyorsan nem orvosolható, mert ez a természettudományos műveltség általános emelésével érhető el. Ez egy másfajta megközelítést igényel: arra van szükség, hogy közérthető módon elmondjuk, megismertessük a természettudományokra vonatkozó ismereteket. Nem szabad nagyon sok tudományos fogalmat használni, mert ha nem értik, akkor nem tudjuk az ismereteket átadni.
Nagyon sok változtatásra van szükség, és ezeknek a jelentős része szakmai természetű. A tanárképzésben kell a legnagyobbat változatni. Azért, hogy a szakmájukat és a feladatukat jól értő tanárok legyenek az iskolában. Világosan lássa azt, hogy az a feladat, hogy bővítse a diákok ismereteit természettudományokból és különválassza őket az olyan tanulóktól, akikből világhírű tudósok lehetnek.
Viszont kevesen mennek tanárnak és köztük nagyon kevés az igazán jó pedagógus.
Iszonyatosan alul vannak fizetve a pedagógusok, következésképpen olyanokat vesznek fel tanárképzésre és adnak nekik diplomát, akik valóban nem a legmegfelelőbbek erre a pályára. Ennek a veszélye óriási, mert ők aztán még kevésbé fogják megtanítani ésszerűen a fiataloknak a kellő ismereteket.
Az inspirációnak és a kényszernek egyfajta egyensúlyban kell lennie ez pedig elég kényes dolog, nehéz ezt megtalálni. Ehhez igazi tanáregyéniségek kellenek. Sajnos a csekély fizetés és a rossz körülmények miatt sokan idegenkednek a pedagógiai pályától. Ezen csak lassan tudunk változtatni. De szükség van arra, hogy a tanári pályának legyen egy ésszerű vonzereje.