Heisler Zsófia fiatal fotós. Fejébe vette, hogy fényképein megörökíti a jövő Kossuth-díjasait, vagy A Nemzet Színészeit”. Munkáját egy fodrász és egy stylist segíti, első kiállítása ( Szabadon, konvenciók nélkül) múlt héten nyílt a Zrínyi utcai Ötkertben. A szép fekete-fehér fényképeken többek között Erdős Sára, Kerekes Zita, Huszár Zsolt részletgazdag arcvonásait tekinthetik meg az Ötkertbe látogató művészetszeretők.

Heisler Zsófival beszélgettünk.

Múlt héten nyílt meg kiállításod az Ötkertben. Hogyan jött az ötlet, hogy fiatal, a médiában nem ismert színészekről, művészekről készítesz portréfotókat?

Másfél évvel ezelőtt kezdtük szervezni a kiállítást és már a kezdetektől sorozatban gondolkodtunk. A terveink szerint húsz kortárs magyar alkotót, főleg színészt szerettünk volna bemutatni egy stylist, egy fodrász és a fotós közös munkájának eredményeként.

Hogyan, milyen helyzetben, környezetben mutatjátok be a művészeket?

Analóg módszerekkel fényképezek és nem retusálok, nem is vágom meg a képeket. Próbálom a legtermészetesebb módszerekkel bemutatni portrém alanyait. Az volt a cél, hogy feketén-fehéren megmutassuk a művészek valódi énjét.



Mennyi időt töltöttél el egy-egy alkalommal a művészekkel? „Fényképezés mentes” találkozók is voltak?

Mindenképpen találkoztam mindenkivel a fényképezés előtt, akivel nem sikerült személyesen egyeztetni, azokkal a ruhapróbán találkoztam. Ezen kívül folyamatosan figyelemmel követtük a művészek munkáját, előadásokra jártunk, a filmjeiket néztük.

Mióta fényképezel?

Gyerekkorom óta fényképezek, hivatásszerűen két-három éve.

Többször volt kiállításod Londonban, fotósként dolgoztál Angliában. Milyennek látod a londoni fotósvilágot a budapestihez képest?

Teljesen más mint nálunk, hiszen sokkal nagyobb a piac. Rengeteg fotós él Londonban, ezen kívül nagyon sok tehetséges és képzett fotós megy szerencsét próbálni a világ minden tájáról. Sokkal nehezebb boldogulni ott, mert nagyobb a verseny. Itthon könnyebb bekerülni „abba a körbe”, ami egy nyugodt megélhetést biztosít. Analóg technikával és kézi laborálással dolgozok, ezt itthon már csak egy-két fotós műveli.

Milyen munkákat csíptél meg Londonban?

Főleg magánszemélyek felkérésére készítettem portrékat. Ezen kívül zenei fesztiválokon és egyetemi rendezvényeken fényképeztem. Sok csoportos kiállításon is részt vettem.



Miért ragaszkodsz az analóg technikához ebben a digitális világban?

Máshogy fényképez az, aki a saját kezével, a sötétkamrában dolgozza ki a fényképeit. Sokkal intimebb viszony alakul ki a mű és készítője között, mint ha digitális fényképezőgéppel dolgoznék.

Rollfilmet használok és középformátummal dolgozok. Ez azt jelenti, hogy egy tekercs filmre tíz kockát tudok fényképezni. A digitális fényképezőgéppel lehetőségem lenne több százat exponálni, így viszont sokkal jobban átgondolom, hogy melyik pillanatban nyomom le a gombot.

Említetted, hogy kiállítás sorozatot tervezel. Szervezed már a következő kiállítást?

Igen. Folytatjuk a kortárs művészek bemutatását. Rengetegen vannak, az a húsz ember, aki a mostani kiállításon szerepel, csak a kezdet. Kifejezetten olyan embereket akartam bemutatni, akik nem a bulvárból ismerősök, hanem például Berlinálét vagy Filmszemlét nyernek szép csöndesen.

Anyagiakban mennyire megterhelő megcsinálni egy kiállítást? Hogyan teremted elő a pénzt?

Nagyon nehéz, mostanában a filmtámogatásokat is megkurtítja a kulturális alap, így kemény dolga van annak, aki egy komolyabb projektbe akar belevágni. Vagy sokat spórol az ember, vagy egyéb úton szerzi be a kiállítás megszervezéséhez szükséges pénzt.

Mikor dőlt el az, hogy a fényképezésből szeretnél megélni, mondhatnánk, kiléptél a hobbifotózás kereteiből?

Soha nem voltam hobbifotós. Valamilyen csoda folytán már az elejétől komolyan gondoltam és profitáltam belőle.