Holokauszt emlékek a világkiállításon

A Stolpersteine (botlatókövek) elnevezésű kezdeményezés, vagyis hogy az elhurcoltak lakóhelye előtt az utcakövek közé illesszék a feliratozottakat, a német Günter Demingé.

Követői ma már nemcsak Németország városaiban, hanem Európa további hét országában - köztük 2007 óta Magyarországon - is vannak. 1993-tól a mai napig több mint 560 településen mintegy 25 ezer áldozatnak állítottak ily módon emléket. A kilencedik ország Norvégia lesz. A feliratok többségén a náci korszak üldözötteinek neve, születésük és haláluk éve szerepel.

Sanghajba összesen tizenhatot hoztak el a tízcentis kockákból, és illesztették a megfelelő installációval, magyarázattal, "utcarészlettel" a hallatlanul gazdag német pavilon Studio elnevezésű kiállítási terébe, a kulturális szekcióba.

- A németek legalább vállaltan képesek szembenézni történelmüknek egy olyan időszakával, amelyre nyilván nem büszkék - mondta a kiállításrészlet mellett Csen Csing (Chen Jing), egy húszas éveiben járó nő az MTI tudósítójának. Nyomban hozzá is tette: miért van az, hogy Japánban a történelemkönyvek elhallgatják azokat a szörnyűségeket, amelyeket Kínában a kínaiakkal műveltek?

Azok között, akik szántak egy kis időt arra, hogy elolvassák a tájékoztató feliratot, s nem csak átsodorta őket a tömeg a pavilonnak ezen a néhány lépésnyi szakaszán, nagy valószínűséggel hasonló gondolatok fogalmazódtak meg. A Stolpersteine mondanivalója mégha a pavilont felkereső 7-8 millió látogatónak csak töredékéhez is, de eljut.

Kína ugyanis együtt él az őt ért népirtás, a második világháború idején elszenvedett kegyetlen japán pusztítás emlékével. A japán agressziónak mintegy húszmillió kínai halottja és tizenöt millió sebesültje volt. Az áldozatok, a legyilkoltak, lefejezettek, vegyi és biológiai fegyverekkel tömegével elpusztított kínaiak hozzátartozói ma élő emberek, gyermekek, unokák, árván maradt felnőttek.

Kínában a területet kutató történészek szerint már a Tang-korban éltek zsidók. A XIX. század közepétől pedig Sanghaj a zsidó emigráció központi városa lett. Akkoriban - a külföldi negyedekben - több mint húszezer zsidó ember élt. A harmincas évek végétől 1941-ig Sanghaj további húszezer közép-európai zsidó menekültet fogadott be. 1943-ban a japán városparancsnok gettót jelölt ki számukra, és az egész kolónia itt vészelte át a holokausztot.

A II. világháború végén, illetve Izrael állam megalakulása után a zsidók többsége elhagyta Kínát, mások az ötvenes évek elején kezdődött idegenellenes kampányok miatt távoztak.
A kínaiakat tehát több ponton érintheti meg a botlatókövek gondolata, az emlékezés és emlékeztetés, a vallomás, a részvét és a figyelmeztetés üzenete.

"Egy embert akkor felejtenek el végleg, ha már a nevére sem emlékeznek" - idézi a 63 éves Günter Deminget a Shanghai Daily című lap, amely azt is megemlíti, hogy a művész maga nem zsidó, és családjában sem voltak holokausztáldozatok.

"Sok német fiatal keveset tud a történelemnek erről a korszakáról, csak amit a tankönyvek írnak" - nyilatkozta Deming, aki szerint egészen különleges hatása van annak, amikor az ember szembesülni kénytelen a történésekkel: hogy akik odavesztek, egykor élő, névvel és lakhellyel rendelkező emberek voltak.

A művész elmondta azt is, hogy kezdetben a német városok nem engedték macskaköveinek elhelyezését, és ezt támasztotta alá Sebastian Khüne, a pavilon munkatársa is az MTI tudósítójának a helyszínen, hozzátéve, hogy ezért előfordult, hogy a hozzátartozók illegálisan bontották meg a járdát, és építették be a követ.

A meg-megcsillanó matt kövek csak képletesen szolgálnak "botlatóként", késztetik egy pillanatnyi elgondolkodásra, emlékezésre az embert, nem bűntudatot akarnak gerjeszteni.

"A lényeg, hogy az embernek a felirat elolvasásához le kell térdelnie, s akkor talán elgondolkodik arról, annak az életéről, akiről olvasott, s ez már a teljes tisztelet" - fejtette ki Deming, aki azért is büszke az ötletére, mert sokakat a kövek segítettek ahhoz, hogy ismét egymásra találjanak.

A kölni művész a német pavilonban tartott tájékoztatóján korábban azt is elmondta, hogy hazájában figyelmeztették: ne számítson arra, hogy az ifjúság körében érdeklődést vált ki, miközben saját tapasztalata azt igazolja, hogy épp a fiatal generáció tagjai azok, akik a kezdeményezés kapcsán megkérdezik: hogyan történhetett meg ez a szörnyűség "az írók és gondolkodók országában?".

Németország pavilonját felkereste Thomas Rabe, a Nankingban kínaiakat mentő John Rabe unokája is. John Rabe hamburgi születésű üzletember 1910 és 1938 között a Siemens AG alkalmazásában dolgozott Kínában, és 1937 novemberében, amikor a japánok már közel voltak Nanking elfoglalásához, más külföldiekkel együtt létrehozta a Nanking Biztonsági Zónát, amely körülbelül 200-250 ezer kínainak nyújtott menedéket. A zóna vezetője a nemzetiszocialista (náci) párti kötődése miatt Rabe lett.

"A botlatókövek kiállítása bepillantást enged abba, hogy mit tettek Németországban azért, hogy az ország szembenézzen a múltjával, hogyan próbálják az emberek figyelmét felhívni a múltban elkövetett bűnökre, és hogyan lehet legyőzni az igazságtalanságot" - mondta Sanghajban Thomas Rabe, a Heidelberg Egyetem professzora, aki egyébként sosem találkozott a nagyapjával.