A kohéziós politika terén már meg is születtek a tanácsi következtetések.

Igen, és ezek lényegében minden magyar igényt kielégítenek. Ezek szerint a kohéziós politika a jövőben is minden régióra kiterjed, integrált lesz, nem választják külön az Európai Szociális Alapot. Alapvető célkitűzésként megmarad az, hogy a kohéziós politikának enyhítenie kell a régiók közötti gazdasági-szociális különbségeket. Egyúttal azonban a kohéziós politika is bekapcsolódik az Európa 2020 stratégia megvalósításába.

Ez utóbbi mit is jelent?

Foglalkoztatást, ami alapvető magyar gazdaságpolitikai cél. Kutatási-fejlesztési források növelését, energiapolitikát, oktatást, a szegénység visszaszorítását. Ezek is magyar elnökségi prioritások. Nekünk tehát kifejezetten kapóra jön, hogy a kohéziós politikát és az Európa 2020 stratégiát össze tudjuk kapcsolni. Ez volt a fő érvünk amellett, hogy a kohéziós politikát fenn kell tartani, sőt, erősíteni kell.

Hol tart a folyamat a KAP esetében?

A mezőgazdasági politikánál március 17-én kell a tanácsi következtetéseket meghozni. A jelenlegi állás szerint ezek olyan mezőgazdasági modellt alakítanak ki, amely megőrzi a KAP lényegét. Kétségtelenül lesznek változtatások, de úgy tűnik, a magyar szempontok lényegében ki lesznek elégítve. Nem tudok olyan európai integrációt elképzelni, amelynek nincs erős és hatékony, jól finanszírozott agrárpolitikája.

Magyarként és európaiként sem. Ne feledjük, Európának nagyon komoly missziója és felelőssége van abban, hogy néhány évtized múlva is táplálni tudjuk majd a Föld 9 milliárd lakóját. Az első két figyelmeztetés az élelmiszerár-emelkedés és az éghajlatváltozás formájában már itt is van. Olyan KAP-ot kell létrehoznunk, amely megfelel ezeknek a szempontoknak is.

A közös energiapolitikát viszont még most kell megalkotni.

Február 4-én az Európai Tanács ülésén alapvető áttörés következett be. 2014-re megszületik az egységes, integrált európai energiapiac. Ezt Magyarország hosszú évek óta szorgalmazza. Mint ahogy azt is, hogy ennek meg kell teremteni az infrastrukturális, gazdasági és jogi szabályozási feltételeit. Erről döntöttünk február 4-én. Kialakul az egységes áram- és gázvezeték-hálózat. Erre nemcsak Közép-Európának van szüksége.

Régóta mondtuk, hogy arra is gondolni kell, mi lesz, ha esetleg a déli forrásokból jövő energiaellátásban támad zavar, ha onnan áll le ideiglenesen a gázszállítás. Korábban ez elméleti kérdésnek tűnt, most nagyon is gyakorlati. Ha van egy egységes belső energiapiac, az ilyen helyzeteket sokkal könnyebben tudjuk kezelni. Azt hiszem, a februári áttörés ilyen tekintetben be fog vonulni az integráció történetébe. Ezek a kérdések a lényegesek tehát az elnökségi munka megítélésénél: a hat jogszabály, az európai szemeszter, az említett három közösségi politika. És még két dolog, amiről most nem beszélnék részletesen, csak megemlítem.

Megszületik-e Duna Régió Stratégia? Meg! Lesz-e romaintegrációs keretstratégia?

Lesz! Igen, de úgy tűnik, hogy a nagypolitika eközben háttérbe szorítja a magyar elnökséget.

Ha ezzel közelebb kerülünk a célkitűzéseink megvalósításához, akkor ez nem baj. A magyar elnökség egyébként kézben tartja az ügyeket. A legutóbbi példa a líbiai válság. Ha ez csak külpolitikai kérdés lenne, akkor nem az elnökség dolga volna, hiszen a Külügyek Tanácsának nem én vagyok az elnöke, hanem Catherine Ashton.

Csakhogy kiderült, hogy ez sokkal összetettebb ügy. Oda kellett küldeni a Frontex határőrizeti ügynökséget, tehát a Belügyi Tanácsnak is foglalkoznia kellett az üggyel. Aktiválni kellett a Polgári Védelmi Mechanizmust. Aztán felmerült, hogy humanitárius segítségre is szükség van. Az is kiderült, hogy ez energiaellátási, energiabiztonsági kérdés is.

A magyar elnökség végig azon a markáns állásponton volt, hogy határozott szankciókra van szükség. Itt is voltak nézetkülönbségek, ami természetes, az elnökségnek viszont az a dolga, hogy egységes álláspontot teremtsen. Megtörtént, megszülettek a szankciók (amelyek valamivel erőteljesebbek, mint a Biztonsági Tanács által elfogadottak), és senki nem vitathatja el, hogy a magyar elnökségnek ebben lényeges szerepe volt. Szó sincs tehát arról, hogy az elnökség bármilyen szempontból háttérbe szorul.

Mégis olyan érzés alakult ki némelyekben, hogy az elnökség nem sikeres.

Kapcsoljuk ki a hangulati, érzelmi elemeket, nézzük meg a tényeket, amikről eddig beszéltünk! Ősi magyar betegség, hogy saját csapatunknak nem mindig szurkolunk. Voltam én is olyan focimeccsen, ahol a közönség egy idő után elkezdett az ellenfélnek drukkolni. De szerintem mégis az a jobb, ha végigszurkoljuk mindkét félidőt. Különösen akkor, ha az első fél óra nem is telt el olyan rosszul, ellenkezőleg!

Szerintem felesleges ilyenkor kedvetlenséget, borúlátást sugározni, inkább az ellenkezőjére lenne szükség. Persze egy pillanatig se higgye senki, hogy ezzel én befolyásolni akarnám a médiát, vagy megkérdőjelezném annak szabadságát, ez csupán az én véleményem. Továbbra is arra biztatom a médiát, hogy bíráljon minket, de egyidejűleg szurkoljon is nekünk.

Biztos, hogy kellő körültekintéssel választották ki az elnökség külkapcsolati-bővítési prioritásait?

A Keleti Partnerség csúcsot el kellett halasztani, a román-bolgár schengeni csatlakozás késik, nem tudni, mi lesz a horvát csatlakozási tárgyalások lezárásával…

Ez mind az európai napirendből adódott. Képzeljük el, hogy a Keleti Partnerség csúcstalálkozóját nem vesszük be a prioritásaink közé, azt mondjuk, ez minket nem érdekel. Lehet, hogy itt vagyunk Ukrajna szomszédjaként, de ez nekünk nem fontos, legyen csak a svédeknek meg a lengyeleknek az. Mondhattuk volna ezt?

Vagy azt, hogy a schengeni övezet kibővítése nem a mi ügyünk? Igaz, hogy soha nem voltak olyan jók a magyar-román kapcsolatok, mint most, Románia nagyon fontos gazdasági partnerünk, él ott másfél millió magyar, de minket ez nem érdekel? Ez abszurd lett volna. A Keleti Partnerség csúcs elhalasztásáról a magyar és a lengyel miniszterelnök állapodott meg. Ez mutatja, hogy a sokat emlegetett magyar-lengyel együttműködés nemcsak jelszó, hanem tényleg jelent valami érdemit, hogy 2011 Közép-Európa éve az EU-ban.

Ez a mi presztízsünket a legkevésbé sem csorbítja, mivel a Keleti Partnerség nem presztízs, hanem feladat, misszió. Aki pedig folyamatosan a presztízsével foglalkozik, az nem jár jól. A magánéletben sem, de a politikában sem. A horvát csatlakozási tárgyalások lezárása sem presztízskérdés. Itt azonban van egy nagyon fontos különbség, amire oda kell figyelni. Nagyon sok elemző állítja, hogy ha nem zárjuk le a horvát tárgyalásokat június végéig, nem tudni, mikor kerülhet rá sor. Nem pusztán arról van szó tehát, hogy legfeljebb 2-3 hónapot csúszik a dolog! Ha pedig a bővítési folyamat léket kapna, akkor valami nagyon nagy baj történne.

Méghozzá az egész integrációs folyamat jövőjével, Európa egységesítésével. Itt a befogadásról van szó. Ugyanarról a befogadásról, amit a romák esetében vagy a schengeni bővítés ügyében is mondunk.