Akkoriban amikor elkezdtem rádiózni 1971 táján még aktatáska méretű magnetofonokkal készítettük az adás anyagait és nem ártott, ha az ember jó kondiban volt. Technikusok pedig akkor még nem voltak, a vágást is nekünk kellett elvégezni: ollóval vágtuk a hangszalagokat és ragasztóval illesztettük össze.
Amikor kint találkoztunk egy fél mondattal utalt arra, hogy nem tartja a lépést a modern technika vívmányaival.
Általában rettegek az összes technikai berendezéstől. Ha sarkosan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy a televízió bekapcsolása is fergeteges élmény számomra. Valamennyire tudom használni az internetet, mert amíg a lányom külföldön volt, interneten tartottuk a kapcsolatot. Nem volt mese, meg kellett tanulnom legalább e-mailt írni. Híreket viszont nagyon ritkán olvasok a világhálón, sokkal jobban szeretek beülni egy kávéházba, ahol kezemben van a papír és érzem az illatát az újságnak. Én egy kávéházi ember vagyok, és ott szeretem mmegváltani a világot a barátaimmal.
Jól tudom, hogy nagy nevettető hírében áll? Ez általában igaz volt - az elmúlt egy-két évet kivéve - a fiatalságom összes esztendejére. Ma már azonban nincsenek meg azok a baráti társaságok, melyek régen voltak, így csak egy-két barátommal ülök össze. De tény, hogy nagy udvari bolond vagyok. A mai napig azt tartják legnagyobb teljesítményemnek, amikor elsőéves egyetemista korunkba Prágába mentünk ki vonattal, és a többórás úton folyamatosan nevetésben tartottam a társaságot. Jó volt látni, hogy könnyeznek és kidagad a fejük a nevetéstől.
A képernyőről viszont másfajta Rózsa György jön le... Hát persze, hiszen mondjuk egy top show-ban az Operettszínházban teltházas széksorokkal szemben, vagy szilveszteri Játéklánc vezetése közben, vagy 5000 biciklista rajtjánál nem megengedett az a fajta finom, pengés, ironikus humor, ami egy baráti társaságban sikeres lehet.
Szokott lámpalázas lenni? Nekem sosem volt. A kollégáim közül az irigykedésre hajlamosak mindig azt mondták, hogy a Rózsa akkor kezd el élni, amikor bekapcsolják a piros lámpát. Előtte lehet, hogy van némi izgalom bennem, de amint elkezdődik a felvétel, megnyugszom. Különösen igaz ez az élő adásokra. Szerintem ez azért van, mert olyankor nagyon kell koncentrálni. Rövidtávon pedig ezt nagyon jól meg tudom oldani. Hosszú távon már nem annyira.
Ezért is lehet, hogy elhagyta a sportközvetítések színterét? Nem igazán, inkább az döntött, hogy nem értek annyira a sporthoz, mint mondjuk egy Hajdú B. István. Arról nem beszélve, hogy hosszú távon nem érdekelt. Igaz, manapság visszatértem a sporthoz, főleg a futballhoz, bár csak nézőként. Szerintem ezek a mérkőzések korunk Shakespeare tragédiái. Amikor mondjuk a 92. percben tesznek egy országot boldoggá vagy boldogtalanná egy hirtelen esett góllal egy EB döntőben. Az fantasztikus.
Több különböző hír is szárnyra kapott a válltörésével kapcsolatban? Az egyik, hogy törött karral jelent meg a szilveszteri lóversenyen. Mi történt tulajdonképpen? Karácsony előtt, a 40 éves televíziós pályafutásomat ünnepelte a televízió, és ennek örömére bowlingozni mentem, ahol véletlenül meglöktek és ráestem egy asztal sarkára, aminek egy törött váll lett a következménye. Azóta a Sportkórházba járok gyógytornára.
A Magyar elsők már három éve van az MTV műsorán, nagy sikere van, könyv is készült belőle. Készül valami új produkcióval? A Magyar elsők ugyan eltér a korábbi szórakoztató műsoraimtól, de nyugodtan mondhatom, hogy édes gyermekünk, egy kulturális misszió, egy nemzeti kulturális értékeket feltáró sorozat. Ennél a produkciónál érzem azt először, hogy a szórakoztató műsoroktól eltérően ezt nem fogják levenni a műsorról. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy az MTV már el is kezdte az ismétlését, sőt a Duna TV is megvette a sorozatot. Mi több, a pedagógusok is azt mondják, hogy nagyon hasznosan tudják alkalmazni az iskolai munkában. Szerintem ezt húsz év múlva is vetíteni fogják. Emellett készülünk egy másik nagy műsorral, a Nemzeti Kincsestárral, melyben több sorozat terve is szerepel és a kultúránk, társadalmi életünk néhány területét dolgozza fel. Remélem, hogy valamikor nyáron el tudjuk kezdeni a forgatást, és minél hamarabb képernyőre kerülhet. A két közszolgálati televízió vezetői már biztosítottak arról, hogy szívesen bemutatnák a sorozatot. Illetve, hogy teljesen ne szakadjak el szórakoztatástól, készülünk egy szórakoztató sorozattal, mely egyelőre hétpecsétes titok, ugyanis Magyarországon az ilyen ötleteket azonnal ellopják. Tehát egyelőre csak Gárdos Péter rendező barátommal agyalunk, ötletelünk, és talán szeptembertől megmutathatjuk, mit sütöttünk ki.
Ezek szerint hiányzik a show világa?
Nem igazán, nem vágyom már nagy csinnadrattára. Számtalan vetélkedőt végigcsináltam, és ahogy öregszem, komolyodom, már másfajta igénnyel készítek műsorokat. A hírnév már nem vonz, abban részem volt 40 évig. Most már inkább vagy a magam örömére készítek műsort, vagy azért, hogy fennmaradjon az utókor számára.
Akkor nem zavarja, ha az átlagember a „rózsagyuriról” beszél, és főleg a Kapcsoltam... és egyéb vetélkedők jutnak eszébe Önről? Nem, dehogy is. Az is én voltam, sőt nagyon büszke vagyok rá, és megtiszteltetésnek tekintem, ha valaki úgy ír le, hogy „rózsagyuri” vagy ahogy a kritikusok néha mondják, hogy az ország „rózsagyurikája”. Ez inkább kitüntető, mint sértő.
Tudja, hogy annak ellenére, hogy mostanában nincs annyit az újságok címlapján, a televíziózással kapcsolatos internetes fórumokon még mindig markáns a jelenléte? Ráadásul az emberek szélsőségesek, vagy imádják vagy utálják.
Erről eszembe jut, hogy 1984-be készítettek egy felmérést az akkor televíziósokról, és az akkor legismertebb személy Vitray Tamás és én voltam. Ha jól emlékszem, a Vitray ismertsége 100, az enyém 99 százalék volt. És két ember volt, akikkel szemben szélsőségesek voltak az érzelmek – vagy rajongtak érte, vagy utálták – és ez a Friderikusz és én voltam. Tehát már a '80-as években szélsőséges volt a fogadtatásom.
Van olyan, ami idegesíti a mai médiaszereplőkkel kapcsolatban? Az nagyon tud bosszantani, ha valaki tehetségtelen. Meglehetősen bosszant az is, ha látom azt, hogy az illető egy könyvet sem olvasott életében, és a szókincse oly csekély, posványos és szegényes, hogy a helyében nem mernék mikrofon közelébe kerülni. Aggaszt az is, hogy nem veszik észre az újdonsült sztárok, hogy a csillogásuk nem tart olyan sokáig, mint a régieknek. Ma már nincs annyi alkalom hogy, hogy valaki megmutathassa tudását.
Ha újra kezdhetné a pályáját, akkor is mindenét a televíziónak adná?
Déri János halála előtti utolsó interjújában azt mondta, hogy tudja, hogy nem kezdheti újra, de, ha valami csoda folytán mégis újra kezdhetné, akkor egész biztos nem úgy élne, ahogy addig élt, és nem adná élete minden percét a televíziónak, hanem sokkal többet foglalkozna magával, a családjával és az élet más szépségeivel. Mióta elveszítettem a feleségem, azóta én is sokat gondolkodom azon, hogy nem kellene-e egy kicsit többet törődnöm a lányommal, testvéremmel, szüleimmel, ahelyett, hogy a nap 24 óráját leköti a televízió. Mi régen úgy éltünk, hogy szinte bent laktunk a MTV székházában, és akkor is bementünk, ha nem volt semmi dolgunk. Ott éltünk. De más pályát nem választottam volna, csak talán nem áldoznám mindenemet a televízióra.
