Most már felépült, csak állandóan zsebben tartott jobb keze árulkodik arról, hogy milyen súlyos baj érte. Öt hónapig feküdt mozdulatlanul, nyolc hónapig nem tudott beszélni. Ő, aki mindig nagy mozgékonyságáról volt ismert.
"A kórházban láttam húszéves fiatalokat, akik rosszabbul voltak, mint én. Azt gondoltam, szerencsés vagyok. Amikor kiengedtek, megesküdtem, harcolni fogok, hogy megmutassam nekik is: lehet az életben még valamit tennünk. Akkor még nem tudtam mit, aztán jött ez a film" - mondta el Belmondo a Paris-Match című francia magazinnak.
A film egy nagy klasszikus remake-je, Vittorio de Sica 1952-ben készített Umberto D.-jének új változata. A rendező Francis Huster, Belmondo barátja, aki kijelentette: bár 30 éves álma ennek a filmnek az elkészítése, lemond róla, ha nem lehet Belmondo a főszereplője. A film címe: Egy ember és a kutyája, és mint De Sica filmje, egy magányos nyugdíjas drámai története.
"Az utóbbi időben sok ajánlatot kaptam akciófilmekhez, amelyekben legalább 10 percenként lőttek volna rám. Mindig nemet mondtam. Aztán elolvastam a forgatókönyvet, megnéztem újra De Sica filmjét és rájöttem, hogy ez az ember én vagyok. Magamra ismertem ennek az embernek a történetében, aki sokat megélt, aki mintha élete végén lenne, aki görcsösen ragaszkodik a kutyájához, az egyetlen lényhez, amely megmaradt neki, de aki aztán újra reménykedni kezd az életben" - magyarázta a színész.
Belmondo egyetlen feltételt szabott: olyannak filmezzék, amilyen, zsebre dugott kézzel, és ne alkalmazzanak dublőrt egyetlen jelenetéhez sem.