A pszichológia szerint a borúlátás neurotikus vonás, amiben a kudarcorientáltság az egyik tényező. A hibákat, bajokat, a sikertelenségeket hajlamosak vagyunk egyoldalúan számon tartani, sőt felnagyítani. Ebből adódik a meg nem értettség érzése, az örökös panasz és kesergés. A szerencsétlenség érzet valóban vonzza a további szerencsétlenségeket. Az önbeteljesítő jóslat jelenik meg a társadalom, az élet szinte valamennyi megnyilvánulásában, és ez kapcsolatba hozható az önértékeléssel, az önbizalommal, az ítéletalkotással. A depresszív emberi szemlélet három irányban negatív: önmagára, környezetére és jövőjére - állapítja meg e téma kutatója A. T. Beck.
Szociálpszichológiai, néplélektani összefüggések vetődnek fel különösen, ha napjaink magyar viszonyait szemléljük a történelmi múlt összefüggésében is. A magyarok borúlátására, a hibák inkább túlzott számontartására, a sikerek kicsinyítésére van némi objektív alap is. A magyarság földrajzi, történelmi körülményei folytán zaklatott évszázadokat élt ált. A sokféle változás, a történelmi fordulatok, a nemzeti sorstragédiák nem múlhatnak el nyomtalanul felettünk, és valóban nyomot hagytak a nép lelkében.
Éppen ezért most volna szükséges hangsúlyozni azt, amiben - a sok megpróbáltatás ellenére is - olyan nemzeti karaktervonások erősödtek, mint az életrevalóság, a leleményesség, az újrakezdés képessége, az alkalmazkodni tudás. Ámde nálunk mindmáig nem "divat" a sikerről szólni, a kudarcokra viszont szívesen apellálunk. Most azzal "dicsekszünk", hogy töpörödünk, vesztünkbe, csődbe rohanunk, a véghez közeledünk. Nemzetünk nagyjai: Széchenyitől Kossuthig, Kölcseytől Adyig felismerték a magyarság önértékelési zavarait, tétovaságunkat, a döntő lépéseknél mutatkozó hezitálásunkat. Erről szólnak Ady máig ható keserű szavai: "Mi mindig mindenről elkésünk, / Késő az álmunk, a sikerünk, / Révünk, nyugalmunk, ölelésünk, / Mi mindig mindenről elkésünk".
M. E. P Saligman, híres szociálpszichológus "tanult tehetetlenségnek" nevezi ezt a jelenséget, aminek következménye a tépelődés, szomorúság, mélabú, bizonytalan jövőlátás, reménytelenség, múltba nézés.
Vannak gazdag és büszke népek, amelyek dicsőségük és vagyonuk épületét vérrel és bűnnel alapozták meg, mégis merik vállalni a múltjukat úgy, ahogy volt, nem akarnak utólag korrigálni, szépíteni. Arra akarnak emlékezni, amire érdemes, ami erőt ad. Mi viszont szeretünk a sikertelenségekre, a hibákra emlékezni. Nem tudjuk elfelejteni, ami rossz volt, de mindent elfelejtünk, ami sikeres. Ez a beállítódás állandó szorongás, feszültség forrása.
Aki nem felejt, és nem bocsát meg, bűnbakot keres, és bosszút forral, ami természetszerűleg újabb tragédiák forrása. Ez is magyarázata annak, hogy oly sokan, a kínos és negatív élmények okozta szorongás feloldása céljából folyamodnak a feledést kínáló alkoholhoz. A mértéktelen ívás hátterében a szociális, kulturális és gazdasági gondok mellett, lelki bajok, rossz hagyományok húzódnak meg, aminek nemcsak a mában, hanem a régmúltban kereshetők a gyökerei. A "sírva vigad a magyar" tragikomikus felfogás változatlanul él.
Az önbeteljesítő jóslat elve alapján a nemzeti öntudatot erősítve lehet megszilárdítani státuszunkat az Európai Unió keretén belül. Új helyzetben vagyunk, újfajta szemlélet kell. Itt az idő, hogy a jövőt ne terheljék a múlt árnyai, hogy kigyógyuljunk a lelki betegségeinkből, s ne örökítsük tovább nyavalyáinkat! Az új és nagy feladatokra testileg és lelkileg egészséges nemzet vállalkozhat. Ehhez nem elegendők csupán az anyagi javak, hanem a szellemi értékek megbecsülése mellett az egészséges lelkület nyújt kedvező feltételeket a gyógyulási folyamatokhoz! Kölcsey gyógyító intelmei talán soha sem voltak ilyen aktuálisak, mint éppen napjainkban: "Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort. /Hass, alkoss, gyarapíts: a haza fényre derül!"
dr. Takács Ilona
