Egyszer volt, hol nem volt, volt egy fiatal lány és egy fiatal fiú. Szerették egymást, de valaki mindig az útjukban állt. Lehetne ilyen egyszerű is, de mégsem az.

Webber musicalje valóban egy szép szerelmi történetet mesél el. Christine, a fiatal énekesnő és Raoul, az ifjú gróf románcát, ami sokáig nem teljesedhet ki, mert van valaki, akit csak az éltet, hogy megakadályozza a boldogságukat. Vagy nem csak ez élteti? Rajongva szereti Christinet és a zenét. Ő a Fantom, akinek torz arcát egy maszkkal kell elfedni, a nyirkos, hideg Operaház alatti alagút rendszerben kell élnie, és akinek nem maradt más, mint a szerelem. A szerelem Christine és a zene iránt.

Hogy kit rejt igazából a maszk? Zseniális zenészt, nagyszerű tudóst, építészt, feltalálót, szenvedélyes szerelmest vagy egyszerűen csak egy szörnyszülött zsaroló gyilkost? Talán mindenki számára mást. Ennek a darabnak a különlegessége, hogy nem egyformán hat a nézőre. A könnyű szerelmi történet nem csap át szirupos érzelgősségbe, megmarad a darab drámaisága, ami magával ragadja a nézőt. Persze mindez nem lenne lehetséges a nagyszerűen megkomponált zene nélkül.



Az 500. előadás estéjén, a hét órához közeledve a Madách Színház nézőtere egyre jobban megtelt, és nem feltétlenül a hírességek ültek a sorokba, megmutatva ezzel a legújabb esélyi ruhájukat, hanem a színházba – musicalekre – járó törzsközönség nagy része töltötte meg a nézőteret.

Nyílt titok volt, hogy ezen az estén minden Fantom, Christine és Raoul a színpadra lép, a kérdés csak az volt, hogy mindez hogyan történik. Adott némi izgalmat a dolognak, hogy jó pár néző találós kérdésszerűen nézegette a színház által készített papírt, hogy vajon épp kit lát az adott szerepben.

A kezdő szereposztásban, Nagy Sándor, Raoulként, Krassy Renáta, mint Christine és Miller Zoltán, mint Fantom lépett a színpadra. Az első meglepetés a darab egyik legszebb dala alatt történt, az Éj zenéjét már 3 Fantom adta elő, Miller Zoltán mellett Sasvári Sándor és Csengeri Attila is csatlakozott az álarcos főszereplőhöz. Innentől kezdve vesztette el a darab azt a meghittségét, ami máskor magával ragad, székbe passzíroz és esetleg szorongó érzéssel tölt el.

A csónakban is gyorsan cserélődött egy Christine, a szőkét egy barna váltotta, Mahó Andrea személyében. Aki esetleg először látta a darabot arra is gondolhatott, hogy nem volt több szőke paróka a kellékeseknek. Ám mivel Christine eredetileg barna, ezért a szőke hajú koncepcióra én magam a sokadik előadás után sem jöttem még rá. Mindenesetre üdítő váltás történt a színpadon, de amit az egyik részről megadott, azt a másikból elvette. Miután a két fiatalabb Fantom felsegítette az idősebbre a kabátot, egyértelművé vált, hogy a továbbiakban Sasvári Sándor rejtőzik a maszk alatt.



A dramaturgiát követve jöhetett egy Raoul csere is, ami szintén derültséget váltott ki, hiszen nem sűrűn fut össze és mutatkozik be egymásnak két Raoul. Nagy Sándort Homonnay Zsolt váltotta, így neki jutott a tetőn való éneklés és a darab legszebb szerelmes duettje.
Az első felvonás záró sorainak újra mind a három Fantom nekifeszült és szegény Christine most egyszerre három Fantomtól kapta meg a szemrehányást, hogy elárulja és megcsalja mesterét.

A második felvonásban újabb csere történt, és egy dal erejéig úgy érezhettük magunkat, mintha egy jól sikerült este után többet ittunk volna kelleténél, és kettős látás kínozna, hiszen, mindenből duplát láttunk, ami a színpadon volt. Homonnay Zsoltnak is ez juthatott az eszébe, mert olyan sietve tette át Miller Zoltánra a kabátját és a sálját, mintha legalább fél órás késében lenne egy nagy baráti összejövetelről. Nem megkavarodni ám teljesen, én is jól írtam. Miller Zoltán nem csak Fantomként, de a hősszerelmes Raoulként is remekül megállja a helyét. Innentől kezdve Fonyó Barbara volt Christine és Csengeri Attila a Fantom.

Még lehetett volna fokozni esetleg három Raoult akasztani, vagy három Christinenel evezni a csónakban, de ezekre már nem került sor. Szerencsére Miller Zoltán sem kavarodott bele a szerepeibe és nem kezdte el a kötélen „lógva” a Fantom szólamát énekelni. Christine ezen az estén, ötszázadszor is Raoult választotta, és az Operaház Fantomja ott maradt magányosan, szenvedve a szerelemtől és a szeretett nő hiányától.



A tapsrendnél, hogy végleg megkavarják a közönséget egy újabb Fantom jelent meg, ő Posta Victor volt, aki negyedikként, de szintén ezt a szerepet formálja meg, ám ezen az estén csak a ráadásban jutott neki lehetőség. Itt még egyszer, újra előadták a darab leghíresebb dalát, ki-ki megtalálta a maga párját és utána már csak a hosszas tapsvihart kellett élvezniük a szereplőknek. A közönség pedig állótapssal köszönte meg az élményt, talán nem csak ezt az estét, hanem a többi 499-et is.

Az előadás utáni fogadáson a férfi szereplők mind megszabadultak a jelmezüktől és sorra adták nyilatkozataikat a tévéknek, és állták a fotósok rohamát. Míg a lányok, mint három Barbie baba, a rózsaszín ruhájukban, szorosan egymás mellett közlekedtek és válaszolgattak az újságírók kérdéseire.

A pezsgő és a torta sem hiányozhatott, hiszek ezek nélkül nincs is igazi születésnap, márpedig ez az este Az Operaház Fantomja előadásnak az 500. születésnapja volt. És reméljük még sok száz ilyen estével fog gyarapodni.