Mondásának igazságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Pierre Bayard francia egyetemi tanárnak idén, az év elején megjelent könyve, amely arról szól, hogy miként ne olvasson az ember könyveket, azóta is a legolvasottabbak egyike Franciaországban - és most Magyarországon is kiadták.
A kissé terjedelmes cím igazából ennél is gyakoribb problémára kínál megoldást, nevezetesen: "Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?". Ilyen helyzetben már mindenki volt, maga Pierre Bayard pedig különösen sűrűn, nevezetesen mesterségéből kifolyólag: ugyanis irodalmat tanít az egyetemen, ezért, mint írja, nehezen tud kitérni az elől, hogy olyan könyveket kommentáljon, amelyeket még csak ki sem nyitott.
A szerző a nem-olvasás erényeit méltatva fontos beidegződéseket fricskáz meg. Az első az, hogy olyan társadalomban élünk, amelyben az olvasás, különösen bizonyos - társadalmi rétegek szerint változó - szövegek olvasása kötelező, sőt ezeket tilos nem olvasni, a megvetés terhe mellett.
A második bevett vélemény, hogy mindent el is kell olvasni az elejétől a végéig, aki nem olvas, majdnem olyan megvetendő, mint aki gyorsan, csak lapozgatva olvas és ezt el is árulja (például ha egy irodalmár bevallja, hogy nem olvasta el teljes terjedelmében Marcel Proust nagy regényfolyamát, holott legtöbbjükkel ez a helyzet).
A harmadik az, hogy csak olyan könyvről lehet véleményt mondani, amelyet el is olvastak - holott, hangoztatja Bayard, "igenis lehet szenvedélyes vitát folytatni olyan műről, amelyet nem olvastunk, olyanokkal is, sőt főleg olyanokkal, akik szintén nem olvasták".
Ahogy az esszé kibomlik, az olvasó meglepetten tapasztalja, hogy bizony a francia irodalom-oktató alaposan ismeri tárgyát - például részletesen felsorolja a nem-olvasás különböző, változatos típusait, a ki sem nyitott, az átfutott, a hallomásból ismert, az elfelejtett könyvek különböző fokozatait. S noha paradoxnak tűnik, minél több köze van valakinek az irodalomhoz és a könyvekhez, annál több az ilyen, nem - vagy nem teljesen - olvasott könyvek száma, hiszen mesterségéből következik, hogy még többet kellene ismernie közülük. Amikor pedig a könyv olvasója az arra vonatkozó tanácsokkal ismerkedik, hogy miként társalogjon a nem olvasott művekről, végül is az irodalom befogadásának különböző vonatkozásairól kap szórakoztató eligazítást.
A figyelmes könyvbarát - már amennyiben nem veszi igazán komolyan a szerzőnek az olvasás veszélyeire vonatkozó figyelmeztetéseit - Pierre Bayard művéből végül is nem a kultúra elutasítására, hanem éppenséggel könnyedebb fogyasztására, mint a magyar utószó szerzője, Kovács Ilona fogalmaz, "az olvasás felszabadítására" kap recepteket. Alighanem ez magyarázza, hogy a nem olvasásról szóló mű tartósan ott tanyázik a francia bestsellerlistán.
Mármint azoknak a könyveknek a listáján, amelyeket illik vagy illett volna elolvasni. Ez azonban korántsem azt bizonyítja, hogy vevői el is olvasták, csak azt, hogy megvásárolták. Aminthogy az, aki ezt az ismertetést böngészi, szintén nyugodtan feltételezheti, hogy megfogalmazásánál már alkalmazták a szerző tanácsait arról, miként kell beszélgetni - vagy írni - olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk. (Lazi könyvkiadó, Szeged, 187 oldal, 1990 Ft).
