Lelki alkatomnál fogva abba a szerencsés típusba tartozom, aki – bár a többséghez hasonlóan maga is fél az elmúlástól – veleszületett kíváncsisága okán igyekszik az életnek ezt a végső folyamatát, az odavezető utat, a gyászhoz köthető tradíciókat, rituálékat megismerni, megérteni.

Talán ezzel is magyarázható, hogy kora gyermekkorom óta érdeklődő szemlélődéssel vettem részt rokoni temetéseken – egy alkalommal apai nagyapám exhumálásán –, kamaszkorom óta pedig bizonyos rendszerességgel ellátogatok valamelyik temetőbe, ahol a sírok között bolyongva mélázok születésen és elmúláson, a szerelem és a szexualitás mellett a létezés egyedül fontos kérdésein.

Ha pedig elutazom, nem mulasztom el felkeresni az adott falu, kis- és nagyváros régi-új sírkertjeit, legyen az Nagykovácsiban, Zsámbékon, Keszthelyen vagy Párkányban, Prágában, Amszterdamban. Meggyőződésem, hogy minden emberi közösség kultúrájának szerves része, miként ápolják az ott élők hajdanvolt szeretteik emlékét, gondozzák halottaik sírjait.



Ez a nyitottság vezetett el rádiós újságíróként Polcz Alainhez valamikor a kilencvenes évek második felében, mikor szemtanúként már túl voltam néhány boncoláson, hullaégetésen, kis- és nagyszabású temetési szertartáson, valamint Alaine néhány szakkönyvén. Az foglalkoztatott valójában, hogyan fogható fel a felfoghatatlan, az élet abszurditásának legkirívóbb megnyilvánulása: a pusztulás. Ma is az foglalkoztat, hogyan lehet túlélni a halált, elsősorban másokét.

Első alkalommal egy budai kávéházban találkoztam Polcz Alainnel. A már akkor is idős asszony vitalitása, belső békéjének kisugárzása nagy hatást gyakorolt rám. Úgy éreztem, ez a halk szavú, megfontoltan fogalmazó ember valami olyan tudásnak van a birtokában, amelyet igazából csak tapasztalat útján lehet megszerezni az évek, évtizedek során.

És Alaine mesélt korábbi munkáiról, munkahelyeiről, kórházakról, klinikákról, elfekvőkről, gyermekosztályokról; haldokló öregekről, középkorúakról és gyermekekről; orvosokról és ápolókról; jajveszékelő, csendesen sírdogáló, száraz szemű és közönyös hozzátartozókról, rokonokról és barátokról; lelkiismeretes hospice-önkéntesekről.

És mesélt a gyászról. Arról, miért fontos őszintének lenni a szeretett lénnyel az utolsó időkben, hogy miért kívánatos a számunkra kedves embert még eltorzult külsejű halotti állapotában is megnéznünk, hogy mire jók a halállal összefüggő rituálék, a nyitott ravatal, a halotti tor, az egész temetési szertartás, az emlékezés.

Másodjára nem sokkal később a saját, Városmajor utcai otthonában fogadott Polcz Alaine. Ha láttak már csodát, hát, az a tágas, ízlésesen berendezett lakás annak számított. Számlálhatatlan tárgy, képek, szobrocskák, növények, csupa-csupa emlék mindenütt a falakon, asztalokon, a padlón.

Csésze teával a kézben hallgattam újra Alaine-t, aki ezúttal elsősorban személyes halál-találkozásairól beszélt, családtagok, barátok szerepeltek a történetekben, és a párbeszéd közben a már nagybeteg író-férj, Mészöly Miklós is kibotorkált a dolgozószobából. Alaine tudta, hogy belátható időn belül özveggyé válik, ám nem panaszkodva, sorscsapásként beszélt a várható veszteségről, inkább egyfajta bölcs melankóliával nézett szembe az elkerülhetetlennel.

Harmadjára életem egyik válságos időszakában volt módom találkozni Polcz Alaine-nel 2003 karácsonyának éjszakáján a Magyar Rádióban, mikor is az általam szerkesztett éjjeli műsor vendégeként számolt be Mészöly Miklós irodalmi hagyatékának gondozásáról. Búcsúzáskor nem mulasztott el megkérdezni privát problémámról, majd a kapuban állva kézfejével végigsimított arcomon a következő szavak kíséretében: „Tudja, engem a nagy megpróbáltatások mindig edzettebbé tettek, és megerősödve jöttem ki a válsághelyzetekből. Magával is ez fog történni.” Igaza lett. Ez volt az utolsó találkozásunk.

Az utolsó, legalábbis ami a materiális érintkezést jelenti egyik és másik ember között. Polcz Alaine szellemisége, intellektusa, tudása velem marad. Azon kevés ember közé tartozott, aki minden alkalommal, amikor kapcsolatba kerültem vele – akár személyes találkozás alkalmával, akár műveinek olvasójaként –, valami megfoghatatlan derűvel, életigenlő elszánással, a jobbá válás szándékának vágyával töltötte el a lelkemet.

Polcz Alaine nem halt meg.