Az érdeklődők és a biztonsági intézkedések persze jócskán elmaradtak a bevezetőben felsoroltak műveinek kiállításán tapasztaltaktól (beleértve az amatőr indiánokat is), viszont a bécsi majdnem polihisztor munkássága tagadhatatlanul üde színfoltot vitt a képzőművészet és az építészet megújulni ritkán képes egyhangúságába.

Talán ez utóbbira utal a budapesti kiállítás címe is – Egy varázslatos különc –, mely a vasárnap délutáni sziesztában a szépművészetibe csábította a kisgyerekes családokat is, hadd nyűgözze le a kölyköket a mester szinte valamennyi képéről rikító színek kavalkádja.

Az átlag magyarnak Hundertwasser elsősorban formabontó építészként él a tudatában, már ha egyáltalán. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején a hűtőszekrény-turisták vélhetően nem találkoztak élőben az általa tervezett vagy megújított épületekkel, sokkal inkább a frizsiderek gumipókos rögzítésével voltak elfoglalva, ám legalább a tévéből vagy képes újságokból megcsodálhatták a kreatív sógor alkotásait.

Mára már lakóházak, iskolák, éttermek, hulladék-égetők, gyárépületek, sőt, még templom is magán viseli nevezett építészünk alkotószellemének jellegzetes ismertetőjegyeit, melynek egyik fő sajátossága az egyenes vonalak lehetőség szerinti mind teljesebb mellőzése, másik a természet fokozott jelenléte az épített környezetbe ágyazva, magyarán fű, fa, bokor kandikál ki hol itt, hol ott épületeiből.

Ez utóbbiból származott is probléma aztán jócskán, merthogy a növekedő növények egy idő után intenzív falrepesztésbe kezdtek, az épületbelsőket elárasztó rovaráradat okozta kellemetlenségekről most szót sem ejtve. Az a hundertwasseri gondolat sem aratott osztatlan sikert, mely szerint hagyni kellene terjedni az épületek falán kiütköző penészfoltokat, mivel az úgy organikus, ráadásul szép is.

A kiállítás legizgalmasabb, sajnos nyúlfarknyi része az, ahol egymás mellett szerepeltetik az adott épület lehangolóan semmitmondó, esetleg egyenesen ronda fotóját, illetve a mester által átépített objektum dinamizmust és tarka vidámságot árasztó képét. (Ebben a traktusban látható még az általa tervezett, röviden csak biovécének becézett alkalmatosság, melynek működési elvét nem állt módomban megérteni, de valószínűleg nem nyerte meg a gyártók tetszését sem, ugyanis nincs tudomásom hasonlók működéséről.)

És akkor a képek, pontosabban előbb a Hundertwasser által készített festmények alapján szőtt textíliák közül néhány. Igaz, itt lóg az a szőttes is, melyet saját kezűleg készített mintegy fél éven keresztül, de a heroikus munka után úgy érezhette a művész, mindenki jobban jár, ha a szövögetés robotját inkább másra bízza, ő pedig megmarad bejáratott technikáinál.

Nyilvánvalóan a japán fametszetben is előbb jártasságot kellett szereznie a művésznek, ez azonban minden bizonnyal könnyebben és gyorsabban ment a számára, melyről egy jelentős sorozat is árulkodik. Számomra Az eső tőlünk távol esik című opusz emelkedik ki, már csak a címe miatt is, de a spirális szerkesztésű kép előterében felsorakozó alakok tréfás arcberendezése is mosolyt fakasztó.

Kedveltem még a Biciklista az esőben című munkát, jómagam pontosan abban az összegörnyedt pózban szoktam hajtani a bringámat esős időben, mint a zöldes árnyalatú képen ábrázolt figura. A hajós képek viszont – talán a személyes érintettség híján – nem igazán nyűgöztek le, ellenben az ajakcsónakok szókapcsolat megnyerte a tetszésemet (mit ad isten, a rajzon valóban száj alakúak a lélekvesztők).

Nagyjából ennyi. Szórakoztató, az esős-szürke vasárnapi hangulatot jelentősen feljavító kiállítás érdemes a megtekintésre, de maradandó élményt, a grafikák, plakátok, kisplasztikák(?) által ábrázoltak továbbgondolására ösztönző befogadást nem nyújtott a budapesti Hundertwasser-kiállítás. A menet közben kitöltött, a kiállítás anyagára és a bécsi mester munkásságára vonatkozó totójátékban pedig úgysem fogunk nyerni. Január 13-áig azért még lehet próbálkozni.

Várjuk a szépművészeti újabb dobását, az október 26-án nyíló Picasso-Klee-Kandinszkij-bemutatót.