A kisebbségi anyanyelv és az identitástudat megőrzésének kulcsa a pedagógusok szerint az iskolarendszerben rejlik. Nem mindegy azonban, hogy csak többségi nyelven tanító, avagy magyar tagozattal, esetleg teljesen magyar oktatással rendelkező intézménybe járnak a magyar gyerekek. Az oktatás nyelve mellett kiemelkedő szerepe van a tankönyveknek, nem lényegtelen ugyanis, hogy magyar szerző írta, vagy az állam által kiadott, tükörfordításos tankönyvekből sajátítják el a történelem alapjait a diákok.

A kérdésnek továbbtanulási vetülete is van, ugyanis csak olyan ismereteket közvetítő tankönyv alkalmazása hasznos a kisebbség körében, amelyek miatt nem kerülnek hátrányba az egyetemi, főiskolai felvételiken. Az ettől való félelem egyik hatása az, hogy a magyar szülők nem mindig adják szívesen gyermekeiket magyar tagozatos iskolákba, ezért sokan nem is tanulnak külön nemzeti történelmet a kisebbségi diákok közül.

Szlovákiában monopolhelyzet van

Szlovákiában, ellentétben hazánkkal vagy Csehországgal, ahol az állami felügyelet mellett azért liberalizált a tankönyvpiac, még mindig az „egy tantárgy egy tankönyv” elve érvényesül. Az állampárti időkből megmaradt jelenségnek inkább pénzügyi, mint gazdasági okai vannak. A diákok ingyen jutnak hozzá az iskola tulajdonát képző könyvekhez, így az államinak nem érdeke versenyhelyzetet teremtve egyszerre több típust is finanszíroznia. A történelemkönyvek esetében azonban ideológiai-politikai megfontolások is szerepet játszanak, ezért lehetséges, hogy a rendszerváltás óta nincs Szlovákiának egységes történelemtankönyv-sorozata.

A helyzetet bonyolítja, hogy a szlovákiai oktatásügy külön tantárgyként kezeli a nemzeti és a világtörténelmet, így ezeknek külön tananyagot szenteltek. A világtörténelmi események oktatása során érvényesül a tankönyvpiaci monopolhelyzet: a kétnyelvű iskolák tanárai 90%-ban az államit használják. A nemzeti história elsajátításánál azonban már a felvidéki magyar szerzők által alkotott Magyar nép története című kiadványt is legalább annyian alkalmazzák, mint a szlovák változatot. Nehezíti a magyar pedagógusok helyzetét, hogy ez utóbbi tankönyvet külön kell megvetetniük a diákokkal, mert a minisztérium nem ismeri el hivatalosnak.

Gondot okoz még, hogy a szlovákból tükörfordított tankönyvek szakmai szempontból gyenge lábakon állnak, átpolitizáltak. Így például torzan mutatják be az 1848/49-es szabadságharcot, ahol az etnikai elnyomásra fókuszálnak főleg. Egy 2004-es felmérés során többen sérelmezték ezt a magyar nemzetiségű szlovák tanárok közül, egyikük meg is jegyezte: „Mi köze ennek a történelemtudományhoz! Az üres papír mindent eltűr, de remélem, mi, pedagógusok nem!” Változást az utóbbi évek hoztak, már egyre több magyarországi tankönyvet rendelnek az iskolák; különösen népszerűek a Mozaik Kiadó termékei.

Kárpátalján megmozdult az állóvíz

Kárpátalján 1988 után a peresztrojka hatására elismerték a magyar történelmet önálló tantárgyként, amelyet 7-8-9. osztályban vezettek be. Erre azért volt szükség, mert az általános iskola után a tanulók egy része szakképző intézményekbe megy tovább, ahol ukrán nyelven folyik az oktatás. Komoly nehézséget okozott a magyar nyelvű történelemtanításban, hogy az oktatók nagy része sohasem tanult külön magyar történelmet. A helyzet az ezredfordulóra változott, 2000-ben kerültek ki a Beregszászban működő Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola falai közül az első hivatalosan is a magyar nyelvű történelemoktatásra kiképzett pedagógusok.

A tankönyvek „piaca” hasonló a Szlovákiában kialakulthoz: állami megrendelésre készülnek a kiadványok, és a könyv értékének 20%-áért minden diák egy évre kikölcsönözheti őket. (Az 1996 előttieket viszont ingyen használhatják.) A magyart történelmet három évig oktatják, így háromrészes sorozat készült segédanyagnak. Ezt a szériát több módosítás után 1997-ben véglegesítette Salamon Konrád és Závodszky Géza, akik számos magyarországi középiskolai tankönyv alkotói is.

Szamborovszkyné Nagy Ibolya kárpátaljai pedagógus-kutató rámutatott, hogy a tíz évvel ezelőtt megalkotott könyv több sebből is vérzik. Egyrészt nem igazodik az ukrán történelem oktatásának üteméhez (előrébb jár 100-200 évvel), másrészt túl sok tényanyagot tartalmaz, nem mozgatja meg a gyerekeket. Szerinte ezért feladata lenne a kárpátaljai történelemtanári munkaközösségnek, hogy új segédanyagot dolgozzon ki, és szükség lenne egy olyan tankönyvre is, amely kifejezetten a kárpátaljai magyarság históriáját mutatja be. A tervezett fejlesztésekre pedig a gyerekek részéről is lenne igény, hiszen egy felmérésből kiderült: a kárpátaljai magyar diákok 90%-a kifejezetten kedveli a tantárgyat.

Erdélyben a legjobbak az esélyek

Az erdélyi magyarok által írt történelemkönyvek igénye már egy 1993-as RMDSZ-kongresszuson is felmerült, de csak egy-két évvel később adták ki ezeket. A románból fordított tankönyvek esetében előnyt jelentett, hogy pár kiadványnál az eredetiben is közreműködtek magyar szerzők. A román oktatási rendszer egyébként csupán ötödik és nyolcadik osztály között engedélyezi a kisebbségi tankönyvek használatát, és egy nagy felháborodást kiváltó bukaresti rendelkezés szerint a közbeszerzési pályázatra az iskolák csak román eredetű tankönyvekkel indulhatnak. Ez az intézkedés magában hordozta annak veszélyét, hogy a gyors ütemben készülő fordítások szakmailag silányak lesznek, ahogy ez be is következett 2004-ben.

Az 1990-es években a történelmi segédanyagok kiadásában a Nemzeti Tankönyvkiadó segített egy határon átívelő projekt keretében, mert a romániai magyar kiadóknak nem lett volna gazdaságos a magyar nyelvű tankönyvek előállítása. A helyzetet javította, hogy Erdélyben a többi határon túli magyar közösséggel ellentétben 2000-ben végre lett önálló magyar nyelvű tankönyvvállalkozás. Az Ábel Kiadó a budapesti Apáczai Közalapítvány és az Oktatási Minisztérium támogatásával jöhetett létre, mára igazi sikertörténetet tudhat maga mögött. A kiadó mind a magyarított tankönyvek, mind az anyaországból importált és átdolgozott, mind pedig az erdélyi szerzők által írt történelemkönyvek megjelentetésében élen jár.

Ráadásul Romániában már a második tankönyvreform indult el, aminek hatására sikerült 2003/2004-re a középiskola minden évfolyamának szinte minden tantárgyból legalább egy, jobb esetben két-három magyar nyelvű tankönyvváltozatot készíteni. A történelemoktatás tankönyvi ellátottsága mellett lényeges a tartalom is. E téren gondot az jelentett, hogy Szlovákiához hasonlóan a román közoktatás sem szívesen tűri el a magyar helységnevek használatát, akár történelmi kontextusban sem. Sőt, irracionális támadásokat is el kell viselniük, nemrég egy román konzervatív honatya háborodott fel, miszerint a Székelyföldön a román diákok kénytelenek magyar tankönyveket használni. Az állítást az érintett iskolák román anyanyelvű tanárai is cáfolták, ugyanakkor jól mutatja Bukarest hozzáállását a kétnyelvű oktatáshoz.

Válság a Vajdaságban

A Vajdaságban a legrosszabb a magyar nyelvű történelemtanítás helyzete a kisebbségi közösségek közül. Elvileg az alkotmány és az oktatási törvény szavatolja a magyar tanulóknak minden tantárgy anyanyelven történő hallgatását, azonban ez nincs minden iskolában így. Még a tömbben élő magyar diákokat is gyakran összevonják a szerb tagozattal, ami egyenes utat jelent Bozóki Antal oktatásügyi szakértő szerint az asszimilációhoz. Nehézség továbbá, hogy a szerb oktatásügy makacsul gátolja az anyaországi tankönyvek használatát. Pikantériája az ügynek, hogy eközben más vajdasági kisebbségek esetében engedékenyebb a hatóság, így az albánok és a horvátok saját forrásokból tanulhatnak.

Nagy Margit, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének (VMPE) tagja elmondta: szervezetük elszántan küzd a magyarországi tankönyvek behozataláért, és az elemi iskola első két osztályában ezt sikerrel el is érte. Másik törekvésük az, hogy a történelemoktatáshoz elengedhetetlen atlaszok és térképek elérhetőek legyen magyar nyelven, ez elé viszont a szerb oktatási minisztérium akadályokat gördít, hiszen a történelemtanításban a politikai propaganda eszközét látja. A vajdasági magyar oktatók harmadik lobbitevékenysége a tananyag meghatározására irányul, mivel részt akarnak venni ők is ennek kidolgozásában, hogy ne csak a szerb nézőpont érvényesüljön.

Jelenleg ugyanis a magyar tannyelvű iskolákban használt szerb történelemkönyvek fordítása szakszerűtlen, sok helyesírási hibát tartalmaz, nem alkalmas a magyar anyanyelv ápolására, az identitástudat elmélyítésére. Másik gond ezekkel a tankönyvekkel ideológiai téren jelentkezik, hiszen Bozóki szerint ezek a kiadványok a magyarokban erősítik a kisebbségi érzést, és bűntudatot igyekszenek bennük kelteni. Pozitív fejlemény ellenben a VMPE akciója, melynek keretében az Újvidéken nyomtatott magyar nyelvű tankönyvpótlékokat ingyen terjesztik az iskolákban, így esély van rá, hogy ne csak hektikusan, adományok révén jussanak magyar tankönyvekhez az intézmények.

Végül

Áttekintve a fentieket felvetődik a kérdés, hogy a kisebbségi jogokat egyetemlegesen biztosító EU-ban miként lehet diszkriminálni egy etnikum saját tankönyvekhez való jogát. Egy modern demokráciában alanyi jogon járna a kisebbségi tannyelvű oktatás, ennek megvonása az asszimilációt segíti elő. Ján Mikolaj kijelentésein azonban sajnos nem kell csodálkoznunk, hiszen a Benes-dekrétumok szentesítése után ez már csak hab a tortán.