Új szó születik

Tocsikolás az, amikor állami pénzek kerülnek magánszemélyekhez vitatható módon, vagy összegben, majd onnan tovább azokhoz akik akkor éppen rendelkeztek a közpénzek fölött. Mondhatjuk, hogy a politikai korrupció minősített esete. Tocsikolsákor nem egyszerűen báránybőrbe bújt magányos farkasok tömik a zsebüket, üzérkednek befolyással. A Tocsikolás nem pozícióval való visszaélés vagy képviselői igazolvánnyal sebességhatár átlépés, egy kis kenőpénz itt, egy kis szívesség ott. A névadó esetben egész konkrétan pártközeli cégek segítették, szervezték a közpénzek lenyúlását, egy bizonyos százalék fejében. A Tocsik botrány következményei a mai napig a tarkónkba lihegnek. Azóta lehet pártközeli gyanús gazdasági ügyeket cinikusan kezelni, azóta lett a liberális párt az utódpárt hűséges frakciója, mérhetetlen saját támogatással. Egy szó mint száz: fontos állomás a rendszerváltozás ellopásában.

Veszekedő állami zsebek

1989-ben a Németh-kormány lázasan átstrukturálta az állami kezelésben lévő vagyont. A spontán privatizáció, és az akörüli meggazdagodások önmagukban is penetráns korrupciószagot árasztanak, és későbbi botrányokhoz is vezettek. Azon belterületi földek, melyek állami nagyvállalatok alatt helyezkedtek el, az ekkor hozott átalakulási törvény értelmében kerültek a tanácsok tulajdonjogába. Olyan formában, hogy az átalakulási vagyonmérleg szerint megállapították a vállalathoz tartozó belterületi föld értékét, és annak arányában szereztek a későbbi önkormányzatok tulajdonrészt az adott cégben. Veszteséges és eladósodott óriás-őslények esetében ez többségi tulajdont is jelenthetett. Az Állami Vagyonügynökség – az ÁPV elődje – olyan módon akart kibújni a dilettáns károkozó jogszabály alól, hogy a belterületi föld értékét az adósság mértékével arányosan csökkentette, cserébe felkínálta a forráshiánnyal küszködő önkormányzatoknak, hogy készpénzben fizeti ki az ilyen módon jelentősen csökkentett értéket. A Legfelsőbb Bíróság precedensértékű ítéletében arra kötelezte az ÁPV-t, hogy fizesse meg a Dunaferr kapcsán támasztott követelés eredeti összegét Dunaújváros önkormányzatának. A vérszemet kapott önkormányzatok perek százaival ostromolták az amúgy is kivérzett államot. Több település előre elköltötte a várt összeget.

Lepsénynél még megvolt

Ezt a helyzetet használta ki Tocsik Márta és az emlékezetben kevésbé megmaradt Vektor, ill. Vektor Bróker Rt. A sikeres közvetítésért, peren kívüli megállapodásonként lecsippentett 10-20 százalékra rúgó ún. sikerdíjak vágták ki a biztosítékot a Bokros-csomagot nyögő közvéleménynél. Valóban van valami bicskanyitogató abban, ha az állam jobb és bal zsebe közötti úton szökik a pénz. 57 milliárd forintnyi követelés 10 vagy esetenként annál is magasabb százaléka készült egy harmadik, ezúttal magánzsebbe vándorolni. Az, hogy valahol ereszt az államkincstár, lehetne nettó kormányzati hülyeség meg néhány leleményes hiéna egymásra találása. Ilyen esetben egészséges, ha a nettó kormányzati hülyéket menesztik. A Tocsik-ügy onnantól dagadt ki ebből a kategóriából, hogy kiderült: az állam részéről többen szorgalmazták a követelések Tocsikékon keresztüli rendezését, aztán a lopott pénzek egy részét kormánypártokhoz kötődő cégekhez utalták át. Ettől a momentumtól már nem „valakik” lopdossák a közvagyont, hanem kormányzó pártok és embereik tömik abból a privátim bukszájukat.

„Pártközeli vállalkozó”

Történt pedig, hogy Boldvai László MSZP képviselő és Budai György „SZDSZ-közeli vállalkozó” finoman jelezte Tocsik Mártának, hogy hova is kéne átutalnia, ha akar még hízni az állami emlőn. És a jogásznő utalt. Utalt a Boldvai által megnevezett Arány Rt-nek, és a Budai által „alvállalkozónak” javasolt Utilitas Rt-nek is. Utóbbi elnöke az SZDSZ országos tanácsának tagja, zuglói ügyvivője Bernhard Barnabás, a cég székhelye a párt XIV. kerületi irodája volt. Bernhard és az ÁPV-ben SZDSZ delegált Virág Attila közös cége a Realgár Kft. az SZDSZ Mérleg utcai pártházában működött. A két cég számlájára külön-külön több mint 110 milliót utaltak át. Budai György korábban a párt kampánymenedzsere volt. A sikerdíjból jutott az SZDSZ tagok gründolta és elnökölte Társadalmi Párbeszéd Alapítványnak is. Ekkoriban az SZDSZ arculatához hozzátartozott az „önkormányzatiság”, az első szabad helyhatósági választásokon szerzett előnyüket sikeresen megőrizték. A tocsikolásban érintett önkormányzatok többsége liberális vezetésű volt. Környékükön a vagyon- és ingatlankezelési ügyeskedések hétköznapinak számítottak. Budai SZDSZ-es kapcsolatokon keresztül megszerezte egy ferencvárosi ingatlan előbérleti jogát évi 100 forintért, mondván, hogy arra egyetemet fognak építeni.
Az alapkőletétel Göncz Árpád részvételével zajlott. A felsőoktatási intézmény soha nem épült fel. Az ügylet célja a környék ingatlanjainak felértékelődése után az előbérleti jog eladása volt. A szabad demokratáknál többen nem értették, miért kell ekkora ügyet faragni a közpénzek ilyen módon történő fosztogatásából. Ami az utódpártban rutin volt, az a liberális rendszerváltók körében olyan botrány, ami megroppantotta a pártjukat. Támogatóik jelentős része már az MSZP-vel kötött szövetség békáját is nehezen nyelte le, a Tocsik-ügy és annak kezelése már kuruttyolva ugrott ki a szájukból. A morális hitelét vesztett párt népszerűsége padlóra került, a vezetőség továbbra sem rúgta fel a recsegő koalíciót. Az SZDSZ azóta sem tudja még látszatát sem kelteni az önálló politizálásnak. Úgy tűnik, mintha a vezetését teljesen átvették volna azok, akiknek érdeke fűződik az MSZP-hez fűződő jó viszony fenntartásához. Különösen kínos ez a sikerdíjak szétosztásának a fényében.

Amikor Deutsch Tamás belecsap a lecsóba

Deutsch Tamás összeollózta a sajtóban megjelent információkat és felszólalt a parlamentben. A botrány kirobbant. Horn Gyula taktikusan beáldozta az ÁPV komplett igazgatóságát és a privatizációt felügyelő minisztert, Suchmann Tamást. Valamennyiük érintettsége bizonyos volt, Szokai Imre igazgatótanácsi elnök, Lascsik Attila vezérigazgató és Liszkai Péter vezető jogtanácsos helyeslése kellett Tocsik Márta megbízásához, Suchmann pedig levélben terelgette az önkormányzatokat a jogásznőhöz. A szocialisták igyekeztek úgy kommunikálni az ügyet, mintha az a nettó kormányzati hülyeség és néhány leleményes hiéna egymásra találása lett volna, azzal a következményekkel, hogy a nettó kormányzati hülyéket menesztették, és ezzel befejezettnek tekintették a felelősségre vonást. A Tocsik Mártát megcsapoló Boldvai Lászlót annyira nem ingatta meg a botrány szele, hogy a következő parlamenti választásokon is indították. Míg az SZDSZ elásta magát a választói előtt, az MSZP megőrizte saját szavazóbázisát. Botránykezelési technikájuk sikere iskolát teremtett. A szocialisták a botrány lényegi elemét, a visszaosztást végig tagadták, és igyekeztek – például Suchmann beáldozásával – elbagatellizálni az ügyet, úgy állítva be, hogy az nem más, mint az ellenzék számító áskálódása. Kisebb hullámvölgy után visszaszerezték támogatottságukat. Fanatikus támogatóik szemében a Tocsik-ügy és utóélete nem volt több csúnya Fideszes ármánynál. Cserébe orrba-szájba emlegetik a székház- vagy bányaügyet. Ez a recept a mai napig meghatározza a korrupciós ügyeinkről szóló vitákat.