Először tisztázzuk magát a fogalmat. Mit foglal magába a gyász, kit tekintünk gyászolónak?

A gyász egy kollektív viselkedési forma, melynek vannak archaikus és racionális jegyei. Az archaikusok közé tartoznak az igazi gyászrítusok, melyek lassacskán kezdenek eltűnni, mi, szakmabeliek igyekszünk ezeket visszaemelni a köztudatba, hogy miért és hogyan, arról majd később bővebben beszélek. A racionális gyászelemek azt jelentik, hogy a hozzátartozónk halála után el kell végezni bizonyos feladatokat. Ide tartozik a temetésre való felkészülés, majd a sírral kapcsolatos teendők sora. Fontos az elején leszögezni, hogy a gyász minden esetben az élőkről szól.



Az utóbbi években elterjedt a gyászmunka kifejezés. Eszerint meg kell dolgoznunk a veszteség feldolgozásáért. Ez milyen feladatokat igényel?

Az át nem élt és fel nem dolgozott gyász egy életen át hat az egyénre, melynek során különböző tünetek fixálódhatnak az ember személyiségében, amit patológiás gyásznak is nevezünk. Mindez akkor következik be, ha nem kezdődik el, nem zajlik le az említett gyászmunka.
Elisabeth Kübler-Ross, svájci thanatológus óta a szakma négy fázisát említi a gyászmunkának. Első az elutasítás, amikor nem fogadjuk el, hogy elveszítettünk valakit. Második csoportba tartoznak a különféle agressziók, amikor másokat büntetünk a fájdalmunk miatt. Harmadik az önvád, amikor önmagunkat okoljuk a bekövetkezett veszteség miatt, végül a feloldás fázisa következik, amikor így vagy úgy, de csökken bennünk a tragédia miatti feszültség.
Polcz Alaine és én számos kutatás után arra jutottunk, hogy ezek a fázisok nem különíthetőek el egymástól, és akkor tudunk segíteni a gyászolónak, ha minél inkább kitoljuk az említett fázisok időtartamát. Mi egyébként hat fázist említettünk meg, kitérve arra is, hogy ezekben a szakaszokban mi a teendője a gyászolónak illetve segítőjének.

Első a szembesülés a halállal, mely adott esetben már a távozó ember haldoklásának időszakában elkezdődik. Ilyenkor próbáljuk arra ösztönözni a hozzátartozót, hogy minél több időt töltsön haldokló szerettével ahelyett, hogy menekülne a szituációból. Természetesen mindez csak azokra az esetekre érvényes, amikor valamelyest előre látható a veszteség időpontja. Második az összeszedettség, amely akkor következik be, amikor bekövetkezett a haláleset, és fontos intézkedések (temetés megszervezése, az elhunyt iratainak összekészítése, satöbbi) várnak a gyászolóra. Ezzel kapcsolatban azt mondjuk, hogy lehetőleg legyen egy másik személy, aki ezeket a feladatokat kézbe veszi, de fontos, hogy a közvetlen hozzátartozó is kapjon intézni valókat. Ez egyrészt némileg eltereli a figyelmét a veszteségéről, másrészt pontosan láttatja vele azt a folyamatot, amelyben részt vesz. A kesergés, a bánat, egyszóval az „igazi gyász” ideje a harmadik fázis, melyben hagyni kell a gyászolót elvonulni, sírni vagy beszélni a fájdalmáról.
A negyedik fázis a legkritikusabb, erre esik a gyászoló személyiségének szétesése; ebben a periódusban már szükséges a megfelelő támogatás biztosítása. Pszichológiai értelemben ebben a fázisban kezdődik ugyanis a tényleges gyászmunka. Ezt követi a számadás ideje: mit kaptam életében az elhunyttól, mit adtam neki, mit jelentett számomra az, akit elveszítettem. Egyfajta erőgyűjtés, energia-átvétel történik ebben a fázisban. Van bizonyos szimbolikája is ennek az időszaknak, hiszen sorra vesszük azokat a tárgyakat, amelyekből erőt tudunk meríteni a továbbiakban. Meggyőződésem, hogy ez működik, mivel azok az energiák, amelyeket az eltávozók korábban adtak nekünk, az a halálukat követően velünk maradnak. Vannak persze szélsőséges esetek, amikor valaki éveken keresztül megtiltja például, hogy elhunyt szerettének az egykori szobájába lépjenek, senki nem ülhet arra a székre, melyen korábban az elhalálozott nagypapája szokott ücsörögni, vagy hozzá nem szabad nyúlni meghalt felesége széthagyott papucsához. Ezek patológiás viselkedést takarnak, és jelzik a gyászoló és az elhunyt korábbi kapcsolatának problémás voltát, bűntudati elemeket hordoznak. Hatodik fázis az adaptáció vagy alkalmazkodás az új élethez. Megtartása azoknak az elemeknek, amelyek számunkra fontosak voltak az elhunyttól, de úgy, hogy közben új életet kezdünk. Ezt úgy fogalmazom, hogy a megtartás a fizikai, az elengedés a lelki, az emlékezés pedig a szellemi síkja ennek a folyamatnak.

A különböző rituálék – például a tükör letakarása, az óra megállítása – mennyiben segítik a feldolgozást?

Ma már kevéssé. Ami viszont fontos lenne, hogy amennyiben nem koporsóban temetjük a szerettünket, akkor részt vegyünk a mára egyre elterjedtebb hamvasztás előtti búcsúztatáson, ami valamicskét visszahoz a hagyományos temetés szertartásaiból. Az összes hazai hamvasztóban gyönyörű búcsúztatót lehet kérni.



Fontos, hogy a gyászoló holtában is lássa az elhunytat?

Egyértelműen a nyitott ravatalt javaslom. Nagyon szépek a halottak. Sokan azért nem nézik meg a halottat, mert azt mondják, hogy úgy akarnak emlékezni rá, ahogy életükben látták. Ezzel szemben sokszor hallottam, hogy megtekintés után arról beszéltek a hozzátartozók, hogy szerettük éveket „fiatalodott” a haldoklás időszakához képest. Az úgynevezett dopamin-hormon kisimítja a ráncokat. Mindez persze a természetes halállal elhunytakra igaz elsősorban, de az a tapasztalat, hogy manapság a balesetben összeroncsolódott holttesteket is szépen rendbe teszik a boncmesterek. Minden esetben érdemes megnézni a halottainkat, ellenkező esetben állandóan visszatér az elhunytak képe, a gyászoló nem biztos abban, hogy valóban az ő szerette halt meg.

Átlagban milyen hosszú a gyász időszaka?

Egy év. Ha ez alatt az idő alatt nem rendeződik az említett folyamat, marad a görcsös ragaszkodás, akkor ott probléma van.
Megint csak eleink példájára tudok utalni. Nem volt véletlen, hogy egy évig gyászolták a közvetlen hozzátartozókat, annyi ideig jártak feketében, a gyászév leteltéig nem köthettek új kapcsolatot az özvegyek.
Napjainkban már ritka, hogy a gyászoló fekete ruhát visel, bár annak is megvannak az előnyei, hiszen bizonyos védettséget biztosít a környezettel szemben.

Ha azt tapasztaljuk, hogy valaki egy év vagy hosszabb idő után sem képes elengedni a halottját, megbirkózni a veszteséggel, annak hogyan segíthetünk?

Fordulhatnak a Napfogyatkozás Egyesülethez, ahol a gyászra szakosodott szakemberek segítik a rászorulókat csoportos vagy egyéni terápiás összejöveteleken. Ez ma az ország legkiválóbb ilyen szervezete.
Ha valaki azt tapasztalja, hogy a környezetében élő ember az úgynevezett gyászidő letelte után például gyakran szorong, túlzottan félti a gyermekeit vagy sűrűn váltogatja a partnereit, az intő jel lehet a számára, hogy az illető nem dolgozta fel a veszteségét. Ilyenkor célszerű szakember segítségét kérni.
Aki végleg elvesztett egy hozzá közel álló embert, az borzasztó nehezen tudja a hiánya miatt keletkezett űrt kitölteni, és ettől iszonyatosan szenved. Polcz Alaine ezt a helyzetet a tükörvillantáshoz hasonlította, amelyben módunk nyílhat arra, hogy önmagunkra figyelve számba vegyük addigi életünket és képesek legyünk a megújulásra, kitöltve így a veszteség miatti űrt.

Bevonjuk a gyereket a gyászmunkába? Ha igen, hogyan?

Amíg a gyerek nem kérdez, nem kell erről beszélnünk. Viszont a gyerek már csak olyan, hogyha a családban bekövetkezik egy tragédia, azonnal kérdez már óvodás korban is. Hitünknek, meggyőződésünknek megfelelően, őszintén kell beszélnünk gyermekeinkkel a halálról, a gyászról. Ne mondjuk, hogy a nagymama „elaludt”, apuka „elutazott”, mert akkor a gyerek állandóan félni fog, ha szerettei elalszanak vagy elutaznak. Tehát csak őszintén, életkoruknak megfelelő szavakkal szabad beszélnünk velük a halálról.
Ja, és ilyenkor, Halottak napja idején vigyük ki őket a temetőbe, meséljük el nekik, hogy a lehulló falevek milyen változásokon mennek keresztül a rügyezéstől a besárguláson-barnuláson át a lehullásig, a földbe kerülésig. Ez kiváló szimbóluma az emberi életnek, elmúlásnak is.