Talán különös, ám a népdalnak, népköltészetnek elnézhető, hogy az ember a jó kívánságai között emlegesse a koporsót - ha az diófából készült. És nem is csupán másnak lehet kívánni, kérni is lehet. Egyik népdalunkban a haldokló szerető kifejezetten ezt kér, diófakoporsót a kedvesétől - mintegy búcsúajándékul.
A koporsós temetés mindazonáltal nem annyira ősi népünknél, mint sokan hiszik. A honfoglaló magyarság még nem ismerte és nem alkalmazta. Bár némely kutatók szerint az Árpád-házi királyok korában is volt rá példa - ezt egyes korabeli sírokban talált fakorhadékkal magyarázzák -, László Gyula, a 20. század talán legnagyobb magyar régésze e korhadékokat inkább gondolta fanyereg maradványának. A férfiak sírjába, a fejük alá ugyanis szinte mindig odatették a nyergét, s persze lova fejét és lábszárcsontjait is (egész lovat soha). Nők esetében ritkán, de szintén előfordult a lovas temetés. Vagy lehetett a fakorhadék annak a két deszkának a maradványa, amit néha sátorszerűen támasztottak élével egymásnak a tetem fölött, hogy ne közvetlenül nyomja a föld.
A koporsó használata valójában az Anjouk uralkodása idején, vagyis a 14. századtól kezdődően terjedt el Magyarországon; Kecskemét és Szeged környékén ástak ki archeológusok először olyan sírokat, amelyekben a tetem koporsóban feküdt. Méghozzá kulcsra zárt koporsóban! Magyarázatot a furcsa jelenségre persze a laikus is könnyen találhat. Például, hogy a halott szellemének visszajárását, a hozzátartozók zaklatását így tegyék lehetetlenné, kulcsos zárral, hiszen a középkor embere meglehetősen babonás volt. A magyarázat azonban nem ez. Sokkal egyszerűbb és sokkal bonyolultabb: a nyelvtudománnyal függ össze. A "láda" jelentésű koporsó szó egyike annak a mintegy 300 török szónak, amelyek még a honfoglalás előtt kerültek nyelvünkbe. Csakhogy évszázadokon át afféle "tulipános ládát" jelentett, s a török népeknél, ahol még él a szó, ma is ez a funkciója. Egyfajta jurtába való bútor volt, amelyben ruhákat, ékszereket és más hasonló tárgyakat tartott a gazdája, a kulcsnak tehát megvolt a maga szerepe. László Gyula nyilvánvalónak tartja, hogy ezeket a később "divatba jött", halottat rejtő záras ládákat "nem is nevezhették másként, mint a láda régi nevén, tehát koporsónak".
Aztán a kulcs elmaradt, a koporsót le lehetett szögelni, ez legalább annyi védelmet nyújtott a visszajáró lélek ellen, mint a zár. Megváltozott a formája is. Az is természetes, hogy a lakás egy bútordarabja nem viselhette örökké ugyanazt az elnevezést, mint a halottat rejtő koporsó. Ekkor jött a "láda". Ugyancsak a neves régészt idézve: "A láda szó akkor került nyelvünkbe, amikor a városainkba betelepülő német polgárság bútorformáit mi is megtanultuk s ezzel együtt átvettük az új formájú 'koporsó' új nevét, a ládát is - a német Lade szóból. Az új bútor s vele együtt az új név lassanként kiszorította a mindennapos használatból a régit, a koporsó szó pedig csak a temetéskor használt ládán maradt rajta."
Ebből az is nyilvánvaló, hogy a koporsós temetkezést nem a német polgároktól tanulta a magyarság. Valószínű, hogy a honfoglalás után érkezett és beolvadt pusztai népek terjesztették el közöttünk ezt a szokást. Amely napjainkban visszavonulni látszik, hogy helyet adjon megint egy újnak - a hamvasztásnak és a hamvak szétszórásának.