2024. november 26. - Virág

A rózsás forradalom felfalja gyermekeit

Grúziában a helyzet egyre fokozódik. Mihail Szaakasvili csatasorba állítja saját, különbejáratú Gergényi Péterét és rendet rak az utcán. Miért tüntetnek ellene, és miért tűnik innen zsebsztálinnak, ha egyzser a demokratikus „rózsás forradalom”
2007. november 19. hétfő 11:06 - Tálos Lőrinc
Egy őszi, rózsás forradalom

Ismét önállóság
Grúzia önállóságának kérdése először a kilencvenes években vetődik fel ismét. A balti köztársaságok után ez az államszerveződés veti először fel az elszakadás kérdését a Szovjetuniótól. A parlament 1991. április 9-én jelentette be függetlenségét. Az első elnök Zviad Gamszahurdija lett az országban. Grúzia ekkor még a szovjet befolyástól való félelmében a Független Államok Közösségéhez sem csatlakozik.

1992-ben Gamszahurdia radikális jobboldali fordulatot hajt végre, és ekkor még jobban elfordul Oroszországtól. Ez a belső, baloldali erők elégedetlenségét váltja ki, akik végül fegyverrel megdöntik Gamszhurdia hatalmát. A grúz Katonai Tanács Eduard Sevardnadzét nevezi ki az államtanács elnökévé. 1993-ban Grúzia csatlakozott a Független Államok Közösségéhez, így a volt szovjet utódállamok közé kerülve a köztársaság ismét Moszkvához közeledett.

Sevardnadze, bár a Moszkva-barát erők emelték az államfői posztra, fokozatosan távolodott politikáját tekintve Oroszországtól. Moszkva ezt nem nézte jó szemmel. Több grúz tagköztársaságban, Dél-Oszétiában és Adzsariában jelen voltak és vannak az orosz csapatok, amelyek egyes tartományokat gyakorlatilag kiszakítottak Grúzia fennhatósága alól. Ilyen tartomány Abházia is, amely magát önálló államnak tekinti a Fekete-tenger partján. Abháziát a világ országai nem ismerik el, de fegyveres harcok során gyakorlatilag önállóságot élvez Grúziától. (Abházia központja az ismert Fekete-tenger parti üdülőhely, Szuhumi.)

A Grúzián belüli politikai feszültséget jelezték, hogy a kilencvenes évek során többször kíséreltek meg merényletet Sevardnadze grúz elnök ellen. Sevardnadze azzal is kihívta maga ellen Moszkva haragját, hogy az Oroszországgal határos területeken, menedéket adott, de legalábbis megtűrte a csecsen lázadók működését. Az orosz hadsereg Csecsenföldön így nem tudott soha tartós eredményeket elérni, a lázadók ugyanis a független Grúzia területén kerestek védelmet.

Grúzia elnöke tehát a világpolitikában egyre nehezebben elfogadható szerepet kezdett el betölteni. A csecsen konfliktus elhúzódása, a muzulmán-keresztény ellentétek kiélezése sem Oroszország, sem az Egyesült Államok érdekeit nem szolgálta a Közel-Kelethez igen közeli Grúziában. Ezek után nem meglepő, hogy a 2003. november 2-ai választások után, amelyeken Sevardnadzéék állítólag csalásokat követtek el, felerősödött a grúz ellenzék tiltakozása. A parlamentet most szombaton elfoglaló ellenzék mellé állt rögtön Igor Ivanov orosz külügyminiszter, aki vasárnap virradóra már Tbilisziben, Grúzia fővárosában tárgyalt.

Ivanov először az ellenzék által megszállt Parlamentben szólalt fel, legitimálva ezzel a demonstrációt. Majd a rezidenciájára menekült Sevardnadzével tárgyalt, aki hamarosan benyújtotta lemondását. Átadva a helyét az új átmeneti jellegű grúz vezetésnek, élén Nino Burdzsanadze parlamenti elnöknek és ideiglenes új államfőnek, aki az Oroszországgal való baráti viszonyt hangsúlyozta kinevezése után közvetlenül.

Szegő Iván Miklós

Forrás:  www.geographic.hu
2003-ban kiborult a grúzoknál a bili. Eduard Sevardnadze, Gorbacsov volt külügyminisztere elcsalta a választásokat, az ország meg szétesni készült, mint egy használaton kívüli korhadt fabudi. A posztkommunisták és maffiózok uralta országban virágzott a korrupció és hatlamas volt a munkanélküliség. Tízezrek tüntettek az utcán, és a hadsereg is átállt. Azután, hogy a nacionalista ellenzék vezetői Zurab Zsvanyija és az Egyesült Államokból hazaérkező Mihail Szaakasvili megfenyegette, ha nem mond le, megostromolják az elnöki rezidenciát. Sevardnadze akkor így nyilatkozott: "Lemondok. Láttam, hogy a vérontás felé tartunk, és hogy jobb, ha távozom a hatalomból anélkül, hogy a vér folyjon. Beszéltem Zurabbal és Misával, köszönöm nekik az őszinteséget. Nem nagy tragédia. Még sok dolgom van, sok leírni valóm, amíg élek. Hazamegyek. Nem írtunk semmit se alá, nem volt rá szükség, egymásban bízó emberek beszélgetése zajlott." A Rózsás forradalom óta az ország gazdasága fellendült, nem utolsósorban az Egyesült Államok támogatásának köszönhetően. Hatszorosára nőtt a kincstár bevétele, és 14 százalékkal nőtt a GDP. George W. Bush, az amerikaiak közismert külügyi éleslátásával a „demokrácia világítótornyának” nevezte, és lapátolni kezdte a pénzt az országba. Azért, hogy előretolt helyőrséget hozzon létre Oroszország és a Közel-Kelet között, vagy mert arrafelé sok az olaj.

Amerika-barátság kőolajvezeték

Itt épül az azeri és kazah kőolajat Batumiig szállító vezeték. Batumi a muzulmán hitre tért grúzok lakta Adzsária fővárosa, közvetlenül a Török határ mellett. Nem véletlen, hogy Szaakasvili egyik első intézkedése volt, hogy az „állam az államban” elven működő Adzsária vezetőjét Aszlan Abasidzét Moszkváig üldözte, és szorosabbra vonta Tbiliszinek a félszakadár autonóm terület feletti ellenőrzését. Ezzel saját híveit is megerősítette. Grúzia helyzete sokban hasonlít Szerbiához, csak neki nem egy Koszovója van, hanem egy Adzsáriája, egy Dél-Oszétiája és egy Abháziája is. Az iráni nyelven beszélő oszétok, akik az eurázsiai sztyeppeövezet török korszaka előtti szkíta-szarmata lakóinak maradványai régóta el akarnak szakadni Grúziától. Az ellenségeskedés nem új keletű, oda-vissza utálják egymást, ahogy szomszédokhoz illik. Igaz, a Tbiliszit alapító legendás grúz királynak, Vakhtang Gorgazalinak oszét neve volt, de ezt ne mondjuk egy grúznak, ha kedves az életünk. Bonyolítja a helyzetet, hogy a félig-meddig elgrúzosodott dél-oszétok ortodox keresztények, az északiak meg nem annyira. A Grúziától északra, a csecsen-ingusok között élő oszétok – nem olyan régóta – muzulmánok. A csecsen szakadárok szeretnek is az északi határon lévő, a grúz hadsereg által kevésbé ellenőrzött Pankiszi-szorosban bujkálni, ami remek ürügy arra, hogy Oroszország megdádázza Grúziát. Elég álszent módon, hiszen pont maga támogatja az oszét függetlenséget (helyesebben orosz függést), és pont ez köti meg Tbiliszi kezét abban, hogy rendet tegyen a függetlenként viselkedő északi tartományban. Tavaly novemberben Dél-Oszétia kilencvenkilenc százaléka a függetlenség mellett szavazott, ami nem meglepő a terület lakosságának harmadát adó grúzok nem szavazhattak. Tíz dél-oszétból kilencnek orosz útlevele van. Az abházok 1992-ben kiáltották ki függetlenségüket, nagyjából 2-300 ezer grúzt üldözve el a tartományból. Igaz, ezt a függetlenséget még Oroszország se meri elismerni, de fű alatt azért támogatja – főleg fegyverrel – a gyakorlatilag különálló Abháziát.

Demokratúra

Grúzia tehát nem más mint a poszthidegháborús orosz-amerikai csatározások harctere és egyben eszköze is. Nyílt titok Szaakasvili egész a közelmúltig tartó amerikai támogatása. Pedig voltak jelek, hogy az elnök a demokrácia és nyugat-orientáltsága csak édes cukormáz az önkényuralom tortáján. Az utcán rendőrök elől menekülő egyesült ellenzék szerint Szaakasvili keze is benne volt abban a rejtélyes balesetben, amiben a magát Szaakasvilit a cilinderből előhúzó Zurab Zsvanyija szénmonoxid-mérgezésben meghalt. A Zsvanyija család szerint a miniszterelnököt gépkocsiba zárva, kipufogógázzal ölték meg, és csak később hurcolták a barátja házába, ahol a holttestet megtalálták. Az ellenzék vezetőit börtönbe záró, a tüntetéseket könnygázzal, vízágyúval és gumilövedékkel szétverő elnök a sajtószabadságot sem kíméli. Bevezette a cenzúrát, és sorban zárja be az ellenzéki rádió és tévéadókat, némelyiket katonai erőszakkal, amit élő egyenes adásban is hallhatott a közönség. Azóta hiába tekernek az adott frekvenciára az ellenzéki fülek tulajdonosai. Szaakasvili előrántotta az orosz kártyát is az ingujjából, kijelentette, hogy a tüntetőket Oroszország pénzeli és irányítja. A tüntetések egyik kiváltó oka az volt, hogy Szaakasvili az alkotmány előírása alapján 2008. tavaszára esedékes parlamenti választásokat őszre halasztotta. Jelen állás szerint az elnök mintha megadta volna magát, a választások időpontját előrehozta január 5-re. Elemzők szerint azért, mert addig biztos nem találják meg az utódját.
Kapcsolódó cikkeink
További cikkeink
Legfrissebb hírek
Legolvasottabb hírek
Legfrissebb írásaink
Legolvasottabb írásaink
Szavazás Külföld témában
Mit várhatunk Joe Biden elnökségétől?
Visszatér a józan ész a Fehér Házba
Újra jön a neoliberalizmus
Semmi nem változik
Biden megbuktatja az európai féldemokráciákat
ÁLLÍTSA BE A DÁTUMOT ÉS MEGTUDJA MI TÖRTÉNT AZNAP A VILÁGBAN
A HírExtra különleges időgépével nem csupán egyetlen hírre, de az adott nap teljes híranyagára rátalálhat, az oldal fennállása óta.
Dátum: - - Idő: -
FOTÓTÁR
Felkapcsolták a margitszigeti futókör LED-világítását