Hazánkat a negyedik kalapból sorsolták ki, miután az utolsó két Európa bajnoki-selejtezőt elveszítettük. A kalapok beosztása után több kívánságlista is született. Ezek közül számunkra a legideálisabb talán a Görögország, Izrael, Észak-Írország, Magyarország, Azerbajdzsán, Andorra csoport lehetetett volna, míg a leginkább elkerülendő egy Franciaország, Anglia, Ukrajna, Izland, Montenegró társaság volt. Jó hír, hogy ez utóbbi társaságból senkit sem kaptunk, viszont a legkönnyebbnek vélt csapatok közül sem…

A csoportokat ezúttal sem a mi szánk íze szerint állították össze, de hát ez nem kívánságműsor, hanem világbajnoki selejtező! Így a vágyott ellenfelek helyett jön az Eb-ezüstérmes, és világbajnoki 4. Portugália, napjaink talán legjobb európai játékosával, Cristiano Ronaldoval a soraiban. Aztán jönnek az Ibrahimovic vezette svédek, és a 2005-ben BL-győztes Tomassonnal felálló dánok. És, hogy mi ezek után megyünk-e a vébére?

Ha az eszünkre hallgatunk aligha… A portugálokkal még a 2000-es Európa bajnokságot megelőzően voltunk egy csoportban, és mindkét meccsünket elveszítettük, hat gólt kaptunk, és mindössze egyet rúgtunk. A svédekkel egy csoportba kerültünk a 2004-es Európa bajnoki, és a 2006-os világbajnoki selejtezők során is - négy meccs alatt egyszer játszottunk döntetlent, és háromszor kikaptunk. A dánokkal jó ideje nem találkoztunk, de az utolsó meccsen, még 1994-ben, kikaptunk 3-1-re. Az Albánokkal a közelmúltban nem játszottunk, papíron ugyan gyengébbek nálunk, de a moldávoknál – akikkel szemben egy hete 3-0-ra égtünk – ők sem sokkal gyengébbek. Máltáról pedig csak annyit, hogy 2006-ban kikaptunk La Valettában. Ha pedig a riválisok játékosait nézzük, akkor azt látjuk: hemzsegnek a sztárok. Portugál, svéd, és dán játékosokkal Európa szerte tele van nemcsak, hogy a padlás, de a pálya is. Mindhárom náció futballistáit megtaláljuk az angol, az olasz, a spanyol, és a német élvonal csapataiban. A már említett játékosok mellett a portugáloknál ott van például a Chelsea sziklaszilárd védője Carvalho, a svédeknél az Arsenalban sok nagy csatát megélt, jelenleg West Ham-ben futballozó Ljunberg, a dánoknál pedig a Sevillával UEFA kupa-győztes Poulsen, persze a sort hosszasan folytathatnánk. De nem is ez az igazán szomorú, hiszen vitán felül áll, hogy az elmúlt évek eredményei alapján ezen országok erősebb válogatottal rendelkeznek, mint mi. Az elkeserítő az, hogy míg magyar játékosokkal a német bajnokságot leszámítva még elvétve sem találkozni Európa élbajnokságaiban, addig Igli Tare révén még Albániának is van légiósa a Serie A-ban. Tare jelenleg a Lazio csatára és pályafutása alatt már 26 gólt szerzett az olasz élvonalban! Ezek, no meg az elmúlt két meccs veresége (Moldova ellen 0-3, Görögország ellen 1-2) és az Európa bajnoki-selejtezőben elért hatodik hely után miben bízhatunk?

Ha viszont a szívünkre hallgatunk és hiszünk az álmainkban akkor azt mondjuk (mint húsz év óta minden sorsolás után…): „itt az idő most, vagy soha”. Hiszen a portugáloktól legutóbb itthon csak egy szoros meccsen szenvedtünk vereséget, ráadásul azóta náluk már nem játszik Figo, és Rui Costa sem, a 2008-as Európa bajnokság selejtezői során pedig csak az utolsó fordulóban vívta ki a továbbjutását Portugália. Svédország sztárjai - Ibrahimovic kivételével – kiöregedő félben vannak, és egyébként is Svédország volt az utolsó olyan jó nevű európai válogatott melyet le tudtunk győzni tétmérkőzésen (még a ’90-es években). A dánokat is győztük már le, ráadásul egyszer épp egy Európa bajnokság bronzmérkőzésén (1964-ben…). Jelenleg pedig nem is olyan jók a dánok, mert az elmúlt világbajnokságra nem jutottak ki, és a jövő évi kontinensviadalra sem. Nálunk pedig végre itt van egy sikeréhes és tehetséges fiatal generáció! Az Interben játszó Filkorral, az Eindhoven legfrissebb szerzeményével, Dzsudzsákkal, a Bajnokok Ligája tapasztalatokkal is rendelkező Juhásszal, és akkor még Geráról és Hajnalról nem is szóltunk. Ráadásul végre vannak olyan eredmények (magyar-olasz 3-1, lengyel-magyar 0-1) melyek azt mutatják, hogy a nálunk erősebb csapatok ellen is lehet keresnivalónk. Miért ne lehetne végre szerencsénk most, amikor a közönség újra a csapat mellé állt? Amikor a Moldova elleni 0-3 után is 30 ezren mentek ki a magyar-görögre, és a vereség ellenére sem fütyülték ki a csapatot. Miért ne történhetne meg, hogy ezúttal a 91. percben Priskin rúg mindent eldöntő győztes gólt Svédországban, és nem pedig Ibrahimovic nálunk (mint 2005-ben)? Miért ne történhetne végre csoda, mint 1992-ben a dánokkal, amikor a semmiből megnyerték az Európa bajnokságot, és miért ne lehetnénk ott 24 év után újra világbajnokságon?

Legalább azt engedjék meg nekem, sehonnai magyar futballszurkolónak, hogy álmodjak! „Álmodni azt, ami nem válhat valóra”, álmodni arról, hogy életemben először egy labdarúgó vébén piros-fehér-zöldbe öltözött fiatalembereket látok, amint éneklik a magyar himnuszt. Miért ne? – A remény hal meg utoljára…