Közhely, de sajnos nagyon is helytálló: hazánk Közép-Európa lefolyója. Eme állapot – ahogy az utóbbi években kiderült – több szempontból is hátrányos. Egyfelől ki vagyunk szolgáltatva folyóink határon túli, felső szakaszai mellett lévő üzemek hanyag környezetvédelmi gyakorlatának, másfelől a folyóink menti fakitermelés kéretlen árhullámokat okoz. A Kárpát-medence koherens ökológiai egység, ám a huszadik századi történelem úgy hozta, hogy több ország, több hatóság osztozik rajta. Így összehangolt szomszédsági-környezetvédelmi politika lenne szükséges minden részről a természeti egyensúly fenntartására. Ennek ellenére az utóbbi években megsokasodtak a krízishelyzetek, amelyek java elkerülhető lett volna. Az okozott károkat, a prevenciós lehetőségeket, Sólyom László zöldpolitikáját, és a még titokban ketyegő ökológiai bombákat tekintette át interjúnkban Jávor Benedek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem környezetvédelmi jogásza, aki egyben a Védegylet szakértője is.



Induljunk ki onnan, hogy a Kárpát-medence közismerten önálló ökológiai egység. Mégis, mit jelent ez a gyakorlatban?

Több szempontból érdemes megközelíteni a kérdést. Egyfelől a Kárpát-medence egy állat- és növényföldrajzi egység, vagyis a populációk életterülete szempontjából semmiféle választóvonalat nem képeznek a politikai határok, például a Zempléni-hegységben a magyar és a szlovák oldal erdei egy egységet képeznek, ilyen szemlélettel is kell kezelni őket. Másfelől, ami fontosabb: a Kárpát-medence egy vízrajzi egység, nagyon kevés kivételtől eltekintve a környező hegységek folyói mind a Kárpát-medencébe folynak be. Az egész terület legnagyobb vízgyűjtője a Duna, ami magába foglalja a terület folyóinak jelentős részét. Magyarország vizeink a 95%-a a határokon túlról érkezik, ilyen értelemben számunkra elhanyagolhatatlan, mi történik a határainkon túl.

Ezen az ökológiai egységen azonban a huszadik század viharos történelmének köszönhetően ma több állam osztozik. Milyen egyezmények, rendelkezések szavatolják a Kárpát-medence, mint ökológiai egység megőrzését?

Számos nemzetközi egyezmény létezik erre vonatkozóan, ezek többsége multilaterális, tehát nemcsak Magyarország, és a szomszédos államok tekintetében érvényes, hanem a világ más országai, vagy az Európai Unió tagállamai között is. Elég az olyan nagyszabású egyezségekre gondolni, mint a riói csúcson megkötött szerződés a biodiverzitás megőrzéséről, vagy a vándorló állatok védelméről szóló különböző egyezmények. Vannak továbbá az EU irányelvei, amelyek ma már a Kárpát-medence legtöbb országában hatályosak. Így érvényes a környező államokban a vízkeret-irányelv, vagy a bányászati hulladékokra vonatkozó előírások. Ezeken túlmenően természetesen vannak olyan konkrét egyezmények is, amelyek Magyarország és egy-egy szomszéd ország viszonyát rendezik ebben a tekintetben. Léteznek olyanok, amelyek kifejezetten a Duna ökológiai állapotára, hajózására vonatkoznak. Meg kell említeni még a határvízi egyezményeket, amelyek a közös használatú víztesteket érintő kérdések rendezését rögzítik. Gond azonban, hogy az egyezségek többsége kívánatos célokat fogalmaz meg csupán, és nem kapcsolódnak hozzájuk olyan szankciók, amelyek lehetővé tennék ezek betartatását. Sokszor nehéz olyan megfogható jogi kényszereket találni, amelyek révén hazánk érvényesíteni tudná saját környezeti érdekeit a szomszédos államokkal szemben.

Az egyik ilyen ügy sokat vitatott bősi vízlépcső, amely minden tiltakozóakció ellenére megépült, és jelenleg is üzemel. Milyen környezeti hatásai vannak a létesítménynek? Tényleg beváltotta azokat borúlátó elképzeléseket, amiket a tiltakozók vizionáltak?

A bősi erőmű részben épült meg, fontos eleme lett volna ugyanis a nagymarosi duzzasztó, ami lehetővé tette volna az erőmű csúcsra járatását. Magyarország felmondta az erről szóló kétoldalú szerződést, és nem építette meg a nagymarosi vízlépcsőt. Erre válaszul Szlovákia 1992-ben önkényes lépésre szánta el magát, és Dunacsúnnál megépített egy olyan komplexumot, amely révén a már megépült bősi üzemvízcsatorna feltölthető volt. A fővonalágból, ami a magyar-szlovák határt képezi, egyoldalúan elterelte a vizet. Erről szólt a hágai nemzetközi per is, amely dodonai ítélettel zárult, nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni belőle. Megállapították, hogy Magyarország jogsértést követett el a szerződés figyelmen kívül hagyásakor, Szlovákiának pedig nem volt joga elterelni a Dunát. Jelenleg az a helyzet, hogy a szlovák fél mindössze 20 százalék vizet biztosít az Öreg-Duna-ágban. Ennek hatására elindultak azok az ökológiai degradációs folyamatok, elsősorban a Szigetközben, amelyektől a magyar fél tartott. Lecsökkent itt a vízszint és a talajvíz szintje is, aminek következtében a szigetközi ökoszisztémák kiszáradásnak indultak. Hozzá kell tenni, az igazán súlyos károk már az elterelést követően bekövetkeztek, jelenleg nem olyan gyors a további romlási folyamat, mint korábban. Mindenképpen szükséges lenne azonban a rehabilitációhoz, hogy elegendő vízmennyiséget biztosítsunk a Szigetköz számára.

Krízishelyzetet okozott a 2000-es tiszai ciánszennyezés is. Teljesen elmúlt mára a hatása, vagy okozott visszafordíthatatlan ökológiai károkat?

Igen okozott, még ha a Tisza jobban is regenerálódott, mint azt a szerencsétlenség után közvetlenül gondolták a szakemberek. Nem lehet azt állítani, hogy a szennyezés hatására véglegesen eltűntek volna fajok, vagy tönkrementek volna ökoszisztémák, de teljesen nem is állt vissza a korábbi állapot. Hozzá kell tenni, ez a Nagybányából kiinduló szennyezés károkat okozott olyan, a Tiszához kötődő életformákban, haszonvételi lehetőségekben, mint a turizmus, halászat vagy a horgászat. Látni kell azt is, hogy a Romániában üzemelő bányák műszaki állapota katasztrofális, tehát a Tisza nem látványosan, de folyamatosan ki van téve hasonló nehézfémterhelésnek és más szennyezéseknek. Majdnem minden évben adódnak kisebb-nagyobb balesetek, így eme veszélyforrások felszámolása fontos feladat lenne a hasonló katasztrófák megelőzése érdekében.

Nyugatra tekintve a Rába esetében mi a helyzet? A sajtóhírek ott is szennyeződésekről számoltak be ősszel. Ki volt a hibás, és mi lett a krízis sorsa?

Ez egy évek óta húzódó ügy. Kezdjük ott, hogy a Rába nagyjából az eredeti medrében folyik, tehát számos értékes ökoszisztémát, növénytársulás található az ártérben. A folyó vízminőségének romlása azért az utóbbi tíz évben egyértelműen az osztrák oldali terhelésekhez köthető. Az ott lévő bőrgyárak, geotermikus erőművek kibocsátása kapcsán lépett fel az a szennyezés, ami Rába-habzásként vált ismertté. Ennek oka tulajdonképpen egy bőripari kezelőanyag, a nátrium-szulfonát, melynek folyóba jutása okozta Magyarország és Ausztria között azt a feszültséget, amelyre évek óta hiába kerestünk megoldást. Persányi Miklós volt környezetvédelmi miniszter többször levelet írt osztrák kollégájának, volt közös kormányülés, de úgy tűnt, hogy az osztrák fél nem kíván tartós megoldást találni. Az eset megmutatta, hogy mik a korlátai a nemzetközi egyezményeknek. Gond volt továbbá, hogy két osztrák tartományt, Stájerországot és Burgenlandot is érintette a szennyezés, és csak egymásra mutogattak a tartományi kormányok. Nehezíti még a helyzetet, hogy a nátrium-szulfonátra nincs határérték meghatározva a nemzetközi egyezményekben. Ebben a kétes állapotban az osztrák fél megpróbálta addig halogatni az ügyet, ameddig csak lehet. Itt derült ki az is, hogy Magyarország környezeti állapotának stabilizálása érdekében nem elég az egyezményekre támaszkodni, hanem aktív környezetdiplomáciát kell folytatnunk, tehát nem jogi, hanem politikai úton kell érvényesíteni a számárunkra fontos környezeti érdekeket. A Rába esetében az hozott áttörést a probléma kezelésében, hogy Sólyom László köztársasági elnök május elején egy kőszegi találkozón nagyon határozottan fellépett az osztrák féllel szemben, és kijelentette, hogy tűrhetetlen és cinikus az osztrák magatartás. Fodor Gábor is szívügyének tekintette a Rába ügyét, és nagyon komolyan presszionálta az osztrák környezetvédelmi minisztert. Ezek hatására az osztrákok elkezdtek kidolgozni egy olyan eljárást, amelynek segítségével kiszűrhetik ezt az anyagot. Vagyis úgy tűnik, lesz megoldás erre a problémára.



Sólyom Lászlót említette. Térjünk is ki akkor röviden rá! A köztársasági elnök zöld ügyekben történő megnyilvánulásai mennyiben segítenek a hazai környezetvédelem ügyének?

Nagy jelentősége van annak, ha Magyarország nemcsak jogi eljárásokban keresi igazát, hanem érzékelteti a szomszédaival, hogy számára ezek valóban fontos és stratégiai döntések, s hogy a politika, illetve a diplomácia eszközeit ugyanígy igénybe veszi a környezeti problémák orvoslására, mint a nemzetközi jog eszközeit. E téren a köztársasági elnöknek vannak lehetőségei, és Sólyom László nagyon markánsan ki is használja ezeket. De ezen túlmenően én azt is lényegesnek tartom, hogy Magyarország, amikor a szomszédsági politikáját kialakítja, előkelő helyre vegye ezeket a környezeti szempontokat.

Visszatérve a Kárpát-medencei környezeti körképre, Románia kapcsán nem csak a ciánszennyezést lehet említeni, hanem Verespatak ügyét is. Milyen kihatása van hazánkra nézve annak, ha megvalósul a beruházás?

A verespataki beruházás nagyon érzékeny pontja a kárpát-medencei nemzetközi környezeti konfliktusoknak. Magyarország éppen a tiszai tapasztalatok alapján joggal tart attól, hogy egy nagybányai létesítményt sokszorosan meghaladó méretű ciános technológiájú aranybánya óriási környezeti kockázatot jelent. Ezért a magyar fél úgy gondolja, hogy minden eszközt meg kell ragadnia ahhoz, hogy megakadályozza ezt a kanadai projektet. Hozzá kell tenni, hogy az igazi környezeti károk egy esetleges működési baleset esetén nem Magyarországot, hanem Romániát, az ottani színromán területet érintenék.

Tiltakoztak is a román munkások a magyar kormány negatív hozzáállása ellen.

Ez csak a kanadai cég akciója volt, megpróbálták a nemzetiségi kártyát is kijátszani. Ez viszont sikertelen kísérletnek bizonyult. Az erdélyi magyar szervezetek, a román szervezetek és az anyaországi magyar szervezetek együtt dolgoznak és küzdenek eme bánya megakadályozása érdekében. Így olyan furcsa koalíciók is létrejöttek, mint Funar és az RMDSZ közös fellépése. A Román Tudományos Akadémia, az ortodox egyház, és az erdélyi magyar történelmi egyházak együtt nyilvánították ki, hogy elítélik ezt a bányaberuházást. A verespataki létesítmény megvalósulása elsősorban helyben nagyon súlyos károkat okozna, másodsorban kulturális értékek pusztulásához vezetne, hiszen római kori tárnák, és Verespatak települése is eltűnne. Mindezek mellett egy olyan ciánozott zagytároló tó jönne létre, ami felbecsülhetetlen kockázatot jelentene a helyiek, és Magyarország számára. 180 méter magas gát mögött halmoznák fel a ciántartalmú iszapot. De most bízzunk abban, hogy olyan ellenző politikai közhangulat jött létre Romániában, amely meg fogja gátolni a beruházás megvalósítását.



A jövőre nézve milyen krízishelyzetek várhatóak még hazánkban és környezetében, hol ketyeghet titokban az ökológiai bomba?

Főleg a Tisza vízgyűjtőjén számtalan helyen vannak olyan régi szocialista technológiával működő bányák, ipari létesítmények, amelyek vagy folyamatosan szennyezik a Tisza vízgyűjtő folyóit, vagy csak potenciálisan veszélyt jelentenek környezetünkre. Ehhez hozzájárulnak a nemtörődöm menedzsmentek is. Nagy a veszélye annak, hogy korábbihoz hasonló katasztrófák bekövetkeznek, bár ezek folyamatosan be is következnek, csak kisebb léptékben. Ám az újabb technológiájú létesítmények is rizikót jelentenek, hiszen a verespatakihoz hasonló komplexum létesülne a szlovákiai Körmöcbánya mellett. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nálunk is vannak hasonló kockázattal bíró üzemek, ilyenek egyes felhagyott bányák az Északi-középhegységben, amiket nem zártak be megfelelően, így ezekből savas szivárgások és egyéb szennyezések érhetik a magyarországi folyókat. További problémát jelentenek az áradások, amelyek a rendszerváltás környékén végbement erdőirtások, és a klímaváltozás miatt szélsőségessé tették a folyók vízjárását. Ezek kezelésére vonatkozik a Vásárhelyi-terv, amelyben végre belátták azt, hogy a gátak folyamatos emelésén alapuló korábbi vízügyi gyakorlat nem tartható. Ezért víztározók kialakítását irányozták elő a folyók mellett, ahová ki lehet vezetni a fölös vízmennyiséget. A gond viszont az ezzel az elképzeléssel, hogy a Tiszán érkező vízmennyiséget ellenségnek tekintik, és megpróbálják minél gyorsabban kinyomni a határokon túlra, miközben nyilvánvaló, hogy az elkövetkező évtizedekben a legfontosabb stratégiai erőforrások a vízbázisok lesznek. Olyan koncepcióra van szükség, amely megtartaná nálunk ezt a vízmennyiséget, és hasznosítaná is: részben az ökológiai helyzet javítására, részben gazdasági haszonvételre. Hiszem, hogy ez a jövő útja.