Félelem és reszketés a zebrán
A minap egy érdekes plakátra lettem figyelmes a metróban: „Elsőbbsége csak akkor van, ha megadják.” A szöveghez tartozó képen egy karácsonyi ajándékokkal megrakodott ember próbál átkelni a zebrán - kevés sikerrel. Nagyon kedves, hogy arra figy
2007. december 10. hétfő 14:05 - Mohai Szilvia
Korábban is találkozhattunk már hasonló kiírásokkal, például: „Vigyázzon értékeire, itt zsebtolvajok vannak!” Ha a többi törvényszegőtől is óvni akarják a népet, ajánlanám a „Vigyázzon életére, van, aki gyilkol!” vagy a „Ne vitatkozzon önnél izmosabb egyénekkel, mert még megverik!” táblákat, utóbbit például egy focimeccsre. A metróban látott felhívást olvasva ellentétes érzéseim támadtak: egyrészt igazán kedves, hogy valaki figyel az ember épségére; másrészt pedig siralmas, hogy a szabályokat megszegők ellen egyedüli fegyverünk az, hogy vigyázunk magunkra.
A KRESZ, azon belül is a zebránál való elsőbbségadás az utóbbi évtizedekben (mióta a hazai utakon is tekintélyes mennyiségű autó jár) mindig nagy problémát jelentett. Mielőtt bárki „tipikus magyar hozzáállásnak” bélyegezné ezt a viselkedést (ezt a kifejezést különben is utálom, főleg olyanok szájából, akik a véleményük szerint rendkívül frappáns megnyilatkozás odavetésekor csak azt felejtik el, hogy maguk is magyarok), tudnunk kell, hogy jó pár országban van ez így; világutazók tudnák csak megmondani, van-e olyan hely, ahol a KRESZ-tudás nem szűnik meg a hőn áhított plasztikkártya kézhez kapása után. Én nem vagyok világutazó, így csak egyet tudok: Belgium. Az EU-nak is benne lehet a keze a dologban, mindenesetre életemben először brüsszeli tartózkodásom alatt volt olyan élményem, hogy a „zebrán való átkelés” és az „életveszély” nem szinonimák.
Valami lehet ott a levegőben, az EU Parlament épületén lengedező zászlókon kívül. Mert előfordulhat, hogy valóban több a rendőr, ám a brüsszeli autósok akkor is megállnak, ha a kékruhásoknak se híre, se hamva. Buszok, Mercik, tragacsok; mindenki. De nem ám, amikor a gyalogos elindul az úton; már akkor, amikor megfogalmazódik benne a gondolat, hogy a fehér csíkokon kíván áthaladni. Egy nemzetközi újságírócsapattal voltam kint a nyáron, és mikor eme földönkívüli jelenség először megtörtént velünk, emlékszem, egy görög lánnyal meglepetten néztünk egymásra: „Te is láttad? Hát ez meg mi volt?” Biztosan vannak Brüsszelnek gyenge pontjai is, például borozni itthon fogok, de ha gyalogosnak kell lenni, azt inkább ott.
Kanyarodjunk vissza a hazai zebrákhoz. A technika ma már oly fejlett, hogy némely gyalogátkelőnél szép zöld másodperc-visszaszámlálót szereltek fel. Ha eléri a nullát, szerencsére nem robban; de legalább olyan félelem tölti el az embert, hiszen valószínűleg épp az útest közepén áll, s számtalan támadásra kész autós bőgeti a motort körülötte. Mit lehet tenni; szaladni kell. Kisgyerekkel, babakocsival, bottal, járókerettel, esernyővel, tízkilós poggyásszal, jeges úton, havas úton. Hiszen mindjárt piros, mit keres egy gyalogos olyankor az úton?! Számtalan hasonló zebra van a városban, a két kedvencem a Deák téren az Andrássy útnál és a Rákóczi út-Astoriánál található átkelők; rövidtávfutóknak különösen ajánlom mind a kettőt. Ha edzeni támad kedvük, ott megtehetik; tájékoztatást szívesen fogadnék: hány km/h-s sebességgel lehet átérni a túloldalra, mire a szép zöld számláló a nullához ér? Csak úgy kíváncsiságból.
Vajon mi viszi rá az autósokat, hogy a szabályokat így figyelmen kívül hagyják? Nyilván a fizikai fölény; ha elütnek, ők jönnek ki jobban a dologból. Mi a másvilágra, ők maximum a dutyiba kerülnek. Hogy ne csak az autósokra panaszkodjunk folyton: a kerékpárosok is tudnak ám veszélyesek és a szabályokat figyelmen kívül hagyók lenni; főleg, ha az autósokat kollektíven utálandó megrendezik rendkívül népszerű éves megmozdulásukat; mikor is nem a kocsiktól, hanem a bicikliktől nem lehet biztonságosan közlekedni. Hogy gyalogos lévén ne érhessen az elfogultság vádja, a kritikát nem kerülhetik ki ők (azaz mi) sem. Borzasztó, miket művelünk az úton való átkelés közben. Megállunk, csevegünk, paprikás krumplit főzünk, sárkányt eregetünk és még sorolhatnánk. Akadályozzuk a forgalmat. Még szerencse, hogy a járművekhez képest elég kicsik vagyunk, így ha átmennek rajtunk, alig horpad be a karosszéria. Az önbíráskodó autósok pedig úgy gondolják, ha valaki lassú, át lehet menni előtte, mögötte, esetleg rajta.
Van-e megoldás? Jó lenne, ha a két oldal beleélné magát egy kicsit a másik helyzetébe; mondjuk egyszer-egyszer játszhatnánk fordított napot. Az autósok kölcsönadnák a kocsijukat nekünk, és ők mennének gyalog. Bár, talán így mégsem lenne igazságos; elfelejtettem, hogy olyan is van, hogy bosszú… Így marad a fenti szöveg; tessék vigyázni a zebrán, lassabban haladók esetleg vigyenek magukkal egy zászlórudat vagy kalapácsot. Hátha úgy méltóbb ellenfelek leszünk. Mert azok vagyunk, sajnos.