A fotókat tovább nézegetve beugrik valami: a félelmetes szakadék valószínűleg bokáig ér; a búvárok akkorák lehetnek, mint egy játékkatona, és egy pocsolyában vagy egy akváriumban úszkálnak; az égig érő fa fűszál vagy maximum bambusznád, mindenesetre egy méternél biztosan nem magasabb, a sátor pedig nem a méretviszonyok miatt olyan apró, hanem, mert a Túrafelszerelés Törpéknek Vállalat, esetleg Mr. Photoshop gyártotta. A hatalmas vízesés sem érhetne a Niagara nyomába, sőt, valószínűleg belelépnénk, ha nem vigyázunk, ugyanis ránézésre egy kavicsról zúdul alá. A sivatag végtelenségét és a sziklák magasságát pedig olyan tíz centire becsülhetnénk.
A két fotós tehát jól becsapott minket. Az egzotikus és vad tájak egzotikumának és vadságának mértékét talán a „Vihar egy pohár vízben” mondás mintázza a legjobban. Az ember általában nem szereti, ha átverik, de ez esetben kifejezetten örül neki. Az üdülési prospektusok paradicsomi fotóival már úgyis tele a padlás, így szívesen felcseréljük a romantikát a karikatúrára, hogy álmodozás helyett nevessünk egyet. Gyenis Tibor és Illés Barna képei, melyek látszólag egy repülőgépről vagy a tenger mélyén készültek, valójában makettfotók. Azonban, elkészítésükhöz nem építettek terepasztalt a fotográfusok, hanem tényleg a természetben fényképeztek, csak épp nem hatalmas, távoli; hanem sokkal barátságosabb méretű, közeli dolgokat. A képre montírozott (vagy az eredeti környezetbe helyezett), eredetileg oda nem illő tárgyak viszont félrevezetik a szemlélőt, és nézőpontváltást teremtenek. Így látjuk nagynak a kicsit, vagy hisszük normál méretűnek az aprót.
A kép csalóka, hiszen látószervünk lehetőségei végesek: ha látunk egy elefántot a pusztában, nem tudjuk megítélni, hogy mekkora. Ha egy ismert méretű dolgot, például egy embert helyezünk mellé (megfelelő körültekintéssel persze, különben kénytelenek leszünk egy palacsintát összehasonlítani az ormányossal), máris okosabbak vagyunk. De ha mondjuk lefotózunk egy vízilovat és egy hangyát, mindkettőről egy kilencszer tizenhármas képet készítve; a kettőt összemontírozva nehéz eldönteni, hogy egy gigantikus mutáns hangyával vagy egy mosógépben többször is kimosott és ezért jelentősen összement vízilóval van-e dolgunk, esetleg a kettővel egyszerre.
A két fotós tárlata épp ezért jelentősen túllép a művészet témakörén: hiszen a viszonylagosság, a látszat csalfasága vagy a nézőpontok összekeveredése életünk szinte minden területén megnyilvánul. Filozófusok előszeretettel merengenek azon, hogy milyen kicsi az ember a Földgolyóhoz képest; a tudósok pedig azon, hogy milyen kicsi a Föld a világegyetemhez képest. Pár évtized múlva, a tudomány fejlődésével pedig talán már a világegyetem is kicsinek fog tűnni a… hát, addigra majd felfedezik azt, amit ide kellene írni. Vagy például: ezer dollár Brad Pittnek egy póló ára, nekünk meg egy havi fizunk. Jó esetben. Ennyit a relativitásról.
Sőt; a kicsi is lehet nagy, a Photoshop és a nézőpont-összekutyulás nélkül is. Ha megnézzük mikroszkóppal mondjuk egy falevél egy négyzetmilliméternyi területét, sokszorosára nagyítva az atomok akár egy nyüzsgő nagyvárosnak vagy zúgolódó tömegnek is tűnhetnek. A fotográfusok erre a viszonylagosságra hívják fel a figyelmet: „A nyaralót az utazási magazinok képeinek sugallatára meghatározza egy, az ott látható képeket szolgáló érdeklődés. A helyi sajátosságokat kereső turista nem képes meglátni a valóban megkapó helyi jellegzetességeket, hiszen a magazinok professzionalizált steril képvilága alapján lát. Érzékenysége valójában a már ismerttel való hasonlóságok keresésére irányul. Érdeklődését és tevékenységét így preformálja, és keretek közé szorítja a turisztikai ipar által sugallt viselkedési minta” - vallják.
Lázadjunk hát fel egy kicsit, és legközelebb, ha nyaralni megyünk egy egzotikus szigetre, ne ragadjunk le a pálmafáknál meg a naplementénél, hanem nézzünk jobban körül, és vegyünk észre olyan dolgokat is, amiket eddig még azért nem, mert olyan kicsik. Vagy nagyok.
(Képek: Illés Barna – Gyenis Tibor: Ismeretlen tájakon I-IV, 2007, manipulált fotó)