Persze, megteszi, már csak a szintén bizonytalan identitású, ám erősebb vallási miliőben szocializálódott kedvese miatt is, meg aztán ez az aktus hozzátartozik ehhez az ünnephez, nem árt kicsit kimozdulni, látni másokat, meghallgatni a jól ismert karácsonyi dalokat és – na jó – a pap szentbeszédét. Milyen remek lesz aztán hazajönni!

Aztán a kapun kilépve gyermeki örömmel konstatáljuk: fehér lett a karácsony! Nemhogy a háztetők és az utca öltözött hótakaróba, hanem sapkánkat, kapucninkat és kabátjainkat is szelíden becukrozta az égi áldás. Saját lírámtól megrészegülve sétáltunk hát párommal a templom felé. Eredetileg a jezsuiták Lőrinc pap téri főhadiszállását céloztuk meg, aztán a Horvát Mihály téren meggondoltuk magunkat. Ha már itt lakunk a kerületben, éjféli misézzünk itt.

Már a bejáratnál apró incidens tanúi lettünk. Egy középkorú nő keverék kutyájával együtt szeretett volna ájtatoskodni, ám egy háromajtós szekrényre emlékeztető kidobóember (másfelől beengedő), útját állta a póráz végén kushadó ebnek, kinek gazdája döbbenten tapasztalta a tiltást, melyet a kigyúrt templomszolga (?) még azzal is megfejelt, hogy ennyi erővel akár tehenet is lehetne vinni isten házába. A nő válaszul bolondnak titulálta az útját állót, végül állat és gazdája ige nélkül volt kénytelen távozni.



(Mellesleg miért nem lehet jól nevelt háziállatokat szentnek nyilvánított helyekre vinni? Azok talán nem isten teremtményei, ha már hiszünk a Bibliában leírtaknak? Mintha a Megváltó maga is szamárháton poroszkált volna a jeruzsálemi templomba. Az állatok talán nem szolgálják az emberen keresztül magát a jó istent is? Ezt miért csak a buddhisták látják be?)

Az intermezzo után helyet foglaltunk a fal mellett, természetesen állót, hiszen a padsorokat már zsúfolásig töltötték a nyugdíjasok és nagycsaládosok, sőt, a mise kezdetére már állni is csak szűkösen lehetett. Sebaj, talán kifogunk egy jól felépített, továbbgondolásra érdemes szentbeszédet.

Az ilyenkor szokásos rituálékat és énekeket követően aztán magunk is megdöbbentünk a hallottakon. Az atya Sztálingrádról beszélt.

Jelesül arról, hogy a szovjetek által elfoglalt (?!) várost ostromló szegény és reményvesztett német katonák ezreibe miként öntött lelket egy evangélikus tábori lelkész. Ott álltak tehát a náci Németország tönkreverés szélén álló katonái, remegve a félelemtől és a koncentrációs tábor rémétől, mikor az említett lelkipásztor egy üres papírosra szénnel rárajzolta Szűz Máriát, majd a következő szavakat biggyesztette a rajz alá: fény, remény, élet. A lapocskát kitűzte egy falra, elé állított egy égő gyertyát, a katonák pedig a kép elé járultak imádkozni és reményt meríteni. A képecske aztán valami csoda (mi más?) folytán Berlinbe került, ahol az evangélikusok templomában máig megtekinthető, mint kvázi ereklye; a misét celebráló anekdotázó kedvű pap maga is látta a hetvenes években. Ennyi a történet. Most következnek a kérdéseim.

Miért gondolta úgy a pap, hogy egy hódító háborút vívó hadsereg katonáinak a lelki üdvét említi fel Jézus születésének ünnepén? Talán párhuzamot vont a Római Birodalom világuralmat célzó politikája és a nácizmus között? Mi a fenét kerestek a németek több ezer kilométerre a hazájuktól? Miért kell az ő elesettségükkel és félelmeikkel példálózni egyáltalán? Micsoda erőt merítettek ezen katonák a kegytárggyá avanzsált rajzocskából, mikor a következő években tönkre verték őket az oroszok és a velük szövetségesek? Bátran haltak meg imádott Führerükért? Valóban működtek internáló táborok a Szovjetunióban is, de a gyilkolást nagyüzemi módszerekkel végrehajtó Harmadik Birodalom haláltáborainál nem voltak embertelenebb intézmények a történelemben. Szerencsétlen fordulat a szovjetek koncentrációs táboraitól rettegő német katonák képét felidézni. Egyébként is: ki foglalt el mit?!

Kommunistázás volt ez a javából, ráadásul a náci Németországgal való összekacsintással megfejelve. Puhatolózó keresztényként is azt gondolom, borzasztó, hogy Jézus születésének ünnepén a Józsefvárosi Plébániaemplom vezetője egy amúgy is hiszterizált országban képtelen olyan beszédet mondani, amelyben karitatív cselekedetekről, szegények gondozásáról, építő gyerekprogramok szervezéséről, önfeláldozó példamutatásról esik szó. Ráadásul a náci katonák történetének felidézésével megsértett számos cigány családot is, akik nagy számban voltak jelen a templomban. A hitleri Németország faji törvényeinek volt ugyanis egyenes következménye a roma holokauszt is.



Úgy látszik, nemcsak én éreztem úgy, hogy valami nincs rendben a beszédben. Az egybegyűltek közül sokan már a papi szöveg(elés) vége előtt elindultak a kijárat felé, ám az atya feddő szavai még utolérték őket. Azt mondotta a szent életű, hogy legközelebb, ha valaki nem akar a mise végén áldozni, az méltóztassék a hátsó sorokban meghúzódni, mert ő nem szereti a mászkálást.

Mi meg nem szeretjük az ilyen durva, elhibázott egyházi megnyilvánulásokat. Az ilyenek miatt is apad a hívek létszáma. Azért tovább reménykedünk a német evangélikusra hallgatva. Jövőre ismét a jezsuitákhoz megyünk szenteste.