Szakmailag milyen évet zártál? Melyek a legemlékezetesebb pillanataid 2007-ből?

Meglehetősen egzaltált évnek mondhatom az ideit, de ha visszatekintek bármelyikre, jóformán valamennyi az volt. Az egész esztendőnek az a fő jellemzője, hogy a korábbi terveimet elkezdtem megvalósítani. A Szájról-szájra produkcióval ez olyannyira sikerült, hogy szeptemberben fölvettük az első, Herczku Ágival és Bognár Szilvivel közös lemezünket. A Karády-estjeimet az idei év zenei ajándékának tekintem. Az első koncertem a Karády-műsorral még február elsején volt, tehát az év elején. Valami nagyon jó érzésem van ezzel a műsorral kapcsolatban, mert nem érzem, hogy kergetne a tatár, vagy bármilyen külső nyomás nehezedne rám. Koncertről-koncertre azt érzem, hogy ez szépen elindult a maga útján, fejlődik, növekszik, mint egy szép, okos kisgyerek.
Idén első alkalommal hívtak határon túli magyar intézetbe énekelni, mint Szalóki Ági. Korábban különböző zenekarokkal már jártam külföldi országok magyar intézetében, de „alanyi jogon” most először. Kassára látogattunk jazz-formációmmal, a Hallgató című anyaggal.
Szeptemberben Pekingben léptem fel a Magyar Kulturális Évad keretében, ami óriási megtiszteltetést jelentett.



Visszatérve a beszélgetés elejére: mit értesz az alatt, hogy egzaltált volt az idei éved is? Számomra te derűs nyugalmat árasztó személyiség vagy.

Rettenetesen sokat dolgozom, ami azt jelenti, hogy nemcsak sok koncertem van, hanem az egyes koncertek gyakran új feladatokat, komoly fölkészülést is jelentenek. Addig, amíg egy vagy két együttesben énekeltem, ez kevésbé volt jellemző. Amikor a Besh o drom zenekarral voltam, rendszeresen énekeltem ugyanazokat a dalokat, mellette maradt időm néhány gyerekkoncertre is. Aztán belépett a képbe a Szakcsi Lakatos Béla, vagyis a repertoárom bővült nemcsak dalok, hanem stílusok tekintetében is.

Gondolom, ezzel a felelősséged is megnőtt. Ez nagy teher?

Persze, teher, de nem fogom fel egy rossz tehernek. Az mindenképpen az én felelősségem, hogy adott esetben milyen zenészeket hívok el, milyen műsort állítok össze. Ugyanakkor élvezem is ezt, tehát szó sincs panaszkodásról. Ugye, három lemezem született idáig, a Téli-nyári laboda, a Hallgató és a Cipity Lőrinc. Mindhárom valami csodával határos módon úgy született meg, hogy gyakorlatilag nagyon kevés előkészítést igényelt, merthogy éppen három lemezre való ötlet volt a fejemben az eltelt tizenkét év alatt, amióta énekelek. Mindez megérett, és sutty, kicsúszott belőlem. Most érkeztem el a hogyan tovább kérdéséhez. Ma a korábbinál sokkal tudatosabb készülés, dalokkal való összeérés szükséges a folytatáshoz.

Konok típus vagy? Amit a fejedbe veszel, azt tűzön-vízen keresztül megvalósítod, vagy adódik úgy is, hogy belekezdesz valamibe, aztán ha menet közben rájössz, hogy az nem neked való, abbahagyod?

Fanatikus vagy inkább szenvedélyes vagyok olyan értelemben, hogy ha beleszeretek egy dalba, akkor azt mindenképpen szeretném megtanulni. Így voltam nemrég egy portugál fadoval, amit egyébként el is énekeltem.

Portugálul? Az egy rendkívül nehéz nyelv...

Igen, amellett gyönyörű. Az egész olyan sorsszerű volt, mivel hónapok óta már otthon afféle halandzsa-portugálul énekeltem, amikor csöngött a telefon, és a Gőz László megkeresett azzal, hogy a Kongresszusi Központ egyik nagyszabású rendezvényén egy portugál dalt kéne énekelnem. A korábbi kérdésedre válaszolva: a Karády-dalokat hamarosan felvesszük demóra, azért, hogy kritikus füllel meghallgathassam, mielőtt a lemezkészítésbe belevágnék. Ha úgy ítélem meg, hogy ez egy szép kezdeményezés, de mégsem én vagyok teljesen, akkor azt el fogom fogadni. Erősen önkritikus vagyok.

Számos műfajban és stílusban megmutattad már magad, méghozzá kiválóan. Mégis meg tudnád fogalmazni, milyen a csak rád jellemző, szalókiágis éneklési stílus?

Mindig, minden műfajban és műsoromban a dalra fektetem a hangsúlyt, annak a dalnak a szövegére, dallamára és arra a közlésmódra, ami hozzám a legközelebb áll, vagyis hogy a dalt őszintén énekelem el. Persze, a hallgatók is különböző anyagból vannak összegyúrva, más és más érzékenységekkel hallgatják a különböző előadókat. Biztosan vannak olyanok, akiket nem fog meg az én picit gyermeki, picit áttetsző vagy légies daléneklésem. Úgy érzem, akárhány dalt énekelek, akárhány stílusban, ez mindegyikben ott van. Ebből a szempontból tehát mindegy, hogy épp egy széki népdalt énekelek, vagy egy 40-es években, Szepes Mária által írt szöveget. Daléneklőnek mondanám magam, de leginkább énekes embernek, aki egyszerűen énekel.

Mondható, hogy a magad területén sztárnak számítasz? Ha igen, hogy boldogulsz ezzel?

Egyre többen ismerik el a munkámat, de nem gondolom, hogy ennek hatására megváltoztam. Ebből a szempontból ugyanannak a Szalóki Áginak érzem magam, aki voltam 16 éves koromban. Amikor találkozom például egy Halmos Bélával, Berecz Andrással vagy Fábián Évával, akkor bennem ugyanaz az alázat és tisztelet él velük kapcsolatban, mint gyerekkoromban. Sőt, ha találkozom az egykori tanáraimmal és általában azokkal, akik eljönnek a koncertjeimre, velük szemben ugyanaz az őszinte nyitottság van bennem, mint régen. Számomra soha sem húzódott fal a színpad és a nézőtér között; szeretek is lemenni a közönség közé. Nem érzem, hogy a siker bármi módon megváltoztatott volna.



Egy közelmúltbeli találkozásunkkor azt mondtad, hogy gyakorlatilag magadat menedzseled, miközben rengeteget koncertezel, próbálsz, szerepelsz a nyilvánosságban. Meddig lehet ezt bírni?

Nem tudom, meddig lesz ez még így. Úgy látom, Magyarországon a kultúramenedzselés még igencsak gyerekcipőben jár, és tulajdonképpen nagyon keveseknek van esélyük betörni a köztudatba. Annak ellenére, hogy rengeteg zenei fesztivált rendeznek bel- és külföldön egyaránt, borzasztó nehéz eljutni ezekre a rendezvényekre, bár igény lenne a magyar muzsikusokra. Az a néhány együttes és előadó, mint például a Romano Drom, a besh o drom, a Mitsou, Yonderboi, akik gyakran szerepelnek külföldön, szinte kivétel nélkül önerőből szervezik a kinti fellépéseiket. Külföldön sokkal sikeresebbek is ezek az előadók, mint itthon.

Hogy érzed magad a mai Magyarországon?

Nem akarlak elkeseríteni, de arra kellett rájönnöm, hogy nagyon beteg ez az ország. Minden értelemben. Lelkileg, testileg és bizony szellemileg is, ami nem azt jelenti, hogy teljesen pesszimista vagyok, de alapvetően úgy látom, hogy van egy rendkívül csúnya góc az ország testén. Egyrészt szomorúan látom a kirekesztés és az erőszak különböző megnyilvánulási formáit és megerősödését, másrészt pedig sajnálatosnak tartom, hogy az emberek ennyire belemenekültek a pénz hajhászásába, aminek nyomán felerősödött az irigység, a szociális érzéketlenség, ami végül is a kirekesztés melegágya. Mindez a kultúrában is megnyilvánul, vagyis ami nem gyors, csillogó, hangos és könnyen emészthető, az értéktelen, legalábbis a többség számára.



Vállalnád valamilyen jószolgálati ügy képviseletét?

Fölkéréstől függetlenül mindig is úgy éltem, hogy ne arról szóljon a pályafutásom, hogy fölmegyek a színpadra, letudom a szereplést, aztán fölveszem a gázsimat, hanem kötelességemnek éreztem és érzem, hogy egy jó szellemet közvetítsek. Ezzel természetesen együtt jár az is, hogy amikor csak lehet, akkor fellépek jótékonysági koncerteken. Úgy érzem, a zenémmel eleve képviselek bizonyos szellemiséget, például azáltal, hogy nemcsak a felnőtteknek, de a gyerekeknek is énekelek cigányul is, amivel a saját identitásomat is erősítem, hiszen édesanyám roma származású. A közelmúltban kaptam egy megbízást. A Magyar Üzleti Vezetők Fórumának elindult egy programja, a Romaster Program, amely mintegy 650 roma középiskolást céloz meg azzal a céllal, hogy segítsen őket bevezetni a munka világába. A fiatalok kapcsolatba kerülnek különböző cégekkel, amelyeknél a tanulmányaikat követően gyakornokként elhelyezkedhetnek. A projekt arra is alkalmas, hogy felhívja a cégek figyelmét arra, hogy romákat is alkalmazhatnak a legkülönfélébb munkakörökbe. Ennek a programnak lettem a hangja és arca. Jövőre kezdem ezt a munkát, mégpedig azzal az elképzeléssel, hogy először a pedagógusokat keresem meg a lehetőségek ismertetésével, aztán a diákokkal is találkozom iskolai beszélgetések, koncertek keretében.

A környezetedben élők mennyire segítenek a munkádban?

Csodálatos családom van. Az édesanyám rengeteget segít, nemcsak a kifogyhatatlan energiájával és szeretetével, hanem az operatív elintéznivalókban is. Például a soron következő, december 27-ei koncertemre e-mailben, sms-ben, telefonon hívja a vendégeket, de ugyanilyen lelkesen terjeszti a lemezeimet, pályázatokat ír, próbál támogatást szerezni, többek között ennek is köszönhető, hogy Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában 800 gyereknek adhattunk koncertet. Megemlítem még a páromat, mint fontos segítőtársat, akivel bő egy éve vagyunk együtt, és idén új lakásba költöztünk. Hadd mondjak még valamit. Annak ellenére, hogy meglehetősen sötét képet festettem az országról, azért nem kizárólag negatívak a tapasztalataim. Közhelyszerű és egyben csodálatos felismerésem, hogy a nők mit meg nem tesznek nap mint nap a családjukért meg önmagukért, hogy szépek, jók és eredményesek legyenek. Azt hiszem, ez a tapasztalat engem is hozzásegít majd ahhoz, hogy amikor anya leszek – remélem, nem sokára –, én is ilyen erős és jó anya lehessek.

(Szalóki Ági hat fős zenekarával december 27-én este 7 órakor ad koncertet a budapesti Kossuth Klubban, a VIII. kerületi Múzeum utca 7. szám alatt. Műsoron a Karády-dalok.)

Az előadó weboldala és fotók: szalokiagi.hu