Most nem az úgynevezett nagypolitikára gondolok, mert nagyjából az ezredforduló óta egyáltalán semmiféle illúziót nem táplálok belpolitikusaink viselt dolgai iránt. Kivonulás, bevonulás, reformdüh, hazugságözön, de legfőképpen mérhetetlen cinizmus és nagyfokú lúzerség az egész. Semmi kétség, azt kapjuk, amit megérdemlünk.

Sokkal többet árul el a turáni átokkal sújtott magyar néplélekről az, ami az úgynevezett mezei hétköznapokon (is) jellemzi ezt a kihalásra érett, búval baszott állatfajtát, melyet nevezzünk csak egyszerűen Homo Hungaricusnak.

Állításunkat alátámasztandó, érdemes fölidézni a közelmúltból néhány eklatáns példát a magyar paraszt (nem földműves) archetípusának bemutatására. Az időrendi sorrendet figyelmen kívül hagyva ide kívánkozik annak a honfitársunknak az esete, akit mérhetetlenül zavart a háza fölött elhúzó utasszállító repülőgépek zaja, ezért egy nagyméretű tükörrel a landolni készülő pilóták szemébe világítva igyekezett jobb belátásra (?), esetleg útvonalmódosításra bírni a ferihegyi döntéshozókat.

Vagy említhetjük azt a földinket is, aki nem bírta tovább idegekkel, hogy lakóháza külső tatarozása felfordulással és nem kívánt hanghatásokkal jár, így hát fogta magát, és ablakán kihajolva egész egyszerűen levágta a kötélről a tetőről épp ablaka alá leereszkedve munkálkodó dolgozót. Tanulja meg az állatja, hogy holmi munkálkodással nem zavarjuk a békés lakók délutáni sziesztáját!

Tavaly tavasszal meg egy elégedetlen vendég ragadtatta magát arra, hogy az ízlelőbimbóit ért méltánytalanság okán lőfegyverrel vegyen elégtételt a kontárnak ítélt szakácson, nyilván a vendéglői séf főztje meg sem közelítette a drága mama által oly sok szeretettel készített ételek házi ízeit. Ki vetné az első követ erre a kedves és igényes emberre, aki csupán a régi jó magyar gasztronómia védelmében indult fel kissé a fegyverével?

Idézett példák persze szélsőséges megnyilvánulások, és bár akadna még jócskán felsorolni való a nemzeti köcsögséget szemléltetendő, maradjunk mértéktartóak. Engem a fentieknél sokkalta kisebb kaliberű honfiúi nekibuzdulások is felbosszantanak. Nem is kell nagyon buzdulni, elég, ha egyesek szimplán önmagukat hozzák, nálam máris kicsapódik ama biztosíték.

Itt van mindjárt az a középkorú nő a Blahán, a villamosmegállóban, aki napok óta pattan egyik potenciális utastól a másikig jövedelemkiegészítés céljából. Ránézésre nem homeless az illető, úgy fest, valóban csak leugrott közeli lakásából a placcra egy kis zsebpénzért, ami még rendjén való is lenne, ha a kezébe nyomott 20-30-50 forintokat megköszönve arrébb navigálná magát, de nem. Többet kér, mi több, követel. Párom nagyvonalúan egy százast adott neki, mire a nő még egyet akart, levakarhatatlanul. Azóta ha szemem sarkából közeledni látom, kinyújtott karral és határozott NEM szóval igyekszem távol tartani az aurámtól, elejét véve a kialakuló dialógusnak.

Iménti egyén cselekedete szimpla pofátlanság, ám a 24-es villamos egyik vezetője feltehetően nehéz gyermekkorát kompenzálandó, a következő sportot űzi. A reggeli csúcsban nyitott ajtóval várakozik a Salgótarjáni utcai megállóban egészen addig, míg a villamos felé szaladó négy-öt ember (nemre, korra, bőrszínre való tekintet nélkül) már csak karnyújtásnyira van a járműtől, mire gyorsan becsukja az ajtókat a hoppon maradt kvázi utasok előtt. A menetrend, az menetrend, gondolhatná a decens polgár, azonban erős kétségei támadnak, amint látja, hogy említett tömegközlekedési viszonylat még legalább fél percig áll – immár zárt ajtókkal – a megállóban, és csak azután gördül ki onnét lustán, ráérősen. Ez azért már pszichológiai eset.

Végezetül ide idézem azt az aranyékszerekkel egyben tartott huszonéves anyukát, aki az egyik üzletközpontban magából kivetkőzve, kidagadó nyaki erekkel, mégis diszkréten sziszegve kurvaanyázza kétéves gyermekét, a nyomaték kedvéért két kézzel rángatva a gyerekkocsit, hogy egyszer s mindenkorra megértse a büdös kölök: nem arénázunk, mikor anyuci telefonál, hanem kussolunk. (Persze, nem csodálkozhatunk, ha ez a kis kölyök húsz év múlva levágja a munkást a kötélről vagy tükrözik a pilótáknak.)

(Ma olvastam az újságban, hogy Sierra Leone-ban felfegyverzett tizenéves gyerekek arra fogadnak, hogy milyen nemű magzatot hordoz a lábaik előtt heverő kismama, majd hasát felmetszve ellenőrzik, melyikük nyert.)

Milyen szép, nyugodt hely ez a mi kis nyomorult országunk!