Én hittem bennük, évekig. Aztán valamikor meguntam. Kéne emlékeznem rá, hogy mikor, mégsem tudom mérkőzéshez kötni. Fokozatosan alakult ki, azt hiszem. Ma már elmúlik úgy válogatott mérkőzés, hogy nem is tudok róla. Olyankor persze bűntudatom van, mintha cserben hagytam volna a fiúkat. Utoljára augusztusban voltam meccsen. Igen, mit tagadjam, az olasz válogatott engem is elcsábított. Na jó, ezt csak szerettem volna… Kimentem a Puskás Ferenc Stadionba, mert érezni akartam a hangulatot. A tévé ezt sohasem adja vissza, bárki, bármit mond. Az sem zavart volna, ha kikapunk, már megszoktam. Legalább élőben láthatom a világ legjobb – ezen lehet vitatkozni, de mégiscsak ők a világbajnokok – futballistáit.

Aztán játszottunk, így többes szám harmadik személyben. Megfigyelték már? Ha jók vagyunk és nyerünk, akkor a mi csapatunk. Amikor kikapnak? „Az a falábú társaság már megint nem bírta kihúzni a 90 percet.” Szóval Várhidi Péter csapata játszott, a stadionban lévő 30 ezer ember meg szurkolt. Hiába ilyen az, amikor Cannavaro nem készül fel Gerából. Bár néhány magyar „szurkoló” is jobban ismerte az olaszokat, mint a mieinket. Néhány pohár sör után, a „ki most a szövetségi kapitányunk” kérdésre, olyan válasz érkezett, hogy a „Csank Jancsi”. Az első, második, majd a harmadik gól után már én is úgy bűzlöttem a folyékony kenyér szagától, mintha egy álló napig a kocsmában vedeltem volna. Szurkoló szomszédaim ugyanis minden egyes gól után egymás nyakába ugrottak, a sör meg folyt, amerre tudott. Éppen az én nyakamba. Akkor, ott nem foglalkozik ilyennel az ember fia, vagy lánya. Élveztük a sikert, ami ideig-óráig nekünk is megadatott. Másnap erről beszélt az ország, a buszon, a metrón, a villamoson (más járműre nem szálltam aznap). Aki nem látta a meccset, az „húúú, de ciki” volt. Bezzeg a kisfiú, aki közös fényképet csináltatott Gera Zolival, Juhász Rolanddal, Tőzsér Danival, ő büszke volt. Vajon Del Pieroval nem is akart?

Újra bizakodtunk, ahogy az lenni szokott. Egy szép eredmény és mostantól minden máshogy lesz. Hiszen megvertük a világbajnok Olaszországot, jók vagyunk. Jók vagyunk? Alig telt el pár hét, Európa-bajnoki selejtező és megverjük 1-0-ra Bosznia-Hercegovinát, négy nap múlva kikapunk a törököktől. Egy hónapra rá, győzelem Málta ellen, és a lengyeleket is 1-0-ra verjük egy 11-es góllal. Moldova és Görögország nehéz falatnak bizonyult. Előbbittől 3-0-ra, utóbbiaktól 2-1-re kaptunk ki, de hát ők az Európa-bajnokok. EB ugrott, megint nem leszünk ott, talán ha mi rendezzük.

Várhidi Péternek az év végén, december 31-én járt le a megbízatása, melyet nem hosszabbítottak meg. Az elnökség elvben a január 15-re összehívott rendkívüli ülésén dönt majd a kérdésről, hogy ki legyen a szövetségi kapitány. A nevek persze repkednek azóta, Mészöly Géza, Bölöni László. De miért nem volt jó Várhidi?

A Nemzeti Sport információi szerint Kisteleki István MLSZ-elnök szóban megállapodott a magyar labdarúgó válogatott új szövetségi kapitányával. Bár a kiszemelt nevét a lap sem tudja, de valószínűnek tartja, hogy az új szakvezető Németországból érkezik, így szóba jöhet Christoph Daum, Klaus Augenthaler vagy Uwe Rapolder is. De nem kizárt, hogy belga edző érkezik. Belgiumban szinte kész tényként veszik, hogy Francois Vercauteren, az Anderlecht egykori szakvezetője veszi át Várhidi Péter helyét a magyar válogatott kispadján.

Az 51 éves szakember állítólag már közölte, hogy külföldön fog munkát vállalni, magáról a Kisteleki István és Vercauteren közötti puhatolózásokról pedig már belga lapok is beszámoltak. Kistelekinek egyébként húsz jelöltje van, csakhogy legyen miből válogatni. Kell nekünk egy újabb sztáredző, sok milliós gázsival? Kár, hogy az angolok előbb lecsaptak Capellora, igazán jól mutatott volna a magyar kispadon. Az más kérdés, hogy neki talán kényelmetlen lett volna.

Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy Várhidi, bármennyire is kiállt mellette szurkoló, játékos és edző, nem maradhat a kispadon, és nem folytathatja megkezdett munkáját. Jó lesz neki az U21-es válogatott irányítása, ha elfogadja. Jól bánik a fiatalokkal, talán már bizonyított.

Fenyő Miklósnak vagy egy darabja a József Attila Színházban, Aranycsapat a címe. Középpontban a magyar foci áll. Torghelle és a Lichtenstein elleni fiktív világbajnoki selejtezőn kihagyott tizenegyes jól szimbolizálja a szomorú valóságot. A megöregedett szurkoló ellóg a korházból szívműtétje elől, hogy ott lehessen a válogatott összecsapásán. A semmiből is elénk tárja annak a labdarúgást szerető embernek a sorsát, aki a magyar válogatott minden egyes meccsét, legyen az világbajnoki döntő, selejtező vagy barátságos, személyes élményként éli meg. Van egy megjegyzése, mely szerint nem hal meg addig, amíg újra ki nem jut a csapat egy világversenyre. Erre a válasz, hogy „mindenki örökké szeretne élni”. A darab azzal záródik, hogy Fenyő Miklós kerek kis közvetítő mikrofonjába világgá ordíthatja azt, ami a futball kapcsán se Szepesinek, se Vitraynak, se Knézynek nem sikerült. Világbajnok Magyarország!

Reméljük, már megszületett az a leendő sportriporter, akinek ez a mondat megadatik. Hogy mely szövetségi kapitánnyal érjük el a sikert, majd kiderül, remélem még én is megélem.