Ki hitte volna, hogy manapság egy filozofikus, pszichologizáló irodalmi est zsúfolásig megtölt egy tekintélyes méretű kávéházi különtermet, olyannyira, hogy kezdésre az asztalok és székek között még a földön is ültek a fiatalok és középkorúak, hogy bevezetésként meghallgassanak egy rövid részletet Flaubert klasszikusából Várkonyi Eszter színművész tolmácsolásában, majd a rendezvény házigazdáinak, Bódis Kriszta írónak, filmrendezőnek és Gordon Agáta írónak a felvezető kérdésit követően Heller Ágnes filozófus gondolatmenetét kövessék.

A professzor asszony avval indított, hogy újraolvasva a Flaubert- és Tolsztoj-regényeket, egészen más hatást tettek rá, mint leánykorában. Fiatalon Emma Bovary és Anna Karenina nagy hősnőként álltak előtte, leginkább a házasságtörésük okán. Ugye, a házasság egy konvencionális intézmény, amelyre a kis Ágnes felettébb gyűlölettel gondolt, és mindenkire hősként tekintett, aki kitört ebből a konvencióból. Vonatkozott ez azokra a rokonaira is, akik szeretőikkel éltek két külön lakásban, egymás mellett; valósággal forradalmárként tekintett rájuk.

Mai fejjel azonban némileg másként hatottak ezek a könyvek Hellerre. Most már nem tekinti Emma öngyilkosságát tragédiának, szemben Anna sorsával. Utóbbiét sem tekinti sztereotip női tragédiának, hanem pusztán általános emberi szerencsétlenségnek. Elismeri ugyanakkor, hogy nehéz volt, és ma is nehéz nőnek lenni, de kitágítja ezt arra a megállapításra, hogy nehéz embernek lenni. A művek olvasása megerősítette abban a véleményében, hogy a házasság pocsék intézmény, de sajnos jobbat nem találtak még ki. (Vö.: Churchill és a demokrácia)

A filozófus felidézte a Tolsztoj mű indítását, melyben az író azt a megállapítást teszi, hogy minden boldogtalan házasság másképp boldogtalan, minden boldog házasság ugyanúgy boldog, vagyis az orosz író nem ismert átmenetet a kettő között, amit Heller avval magyarázott, hogy a házasságok többsége valóban a két szélsőség (boldog-boldogtalan) valamelyikébe sorolhatók.

Mindkét regény hősnőjének sorsában közös vonás, hogy be vannak zárva az otthonukba, szó szerint és átvitt értelemben is, hiszen ez a bezártság jelenthet egy fantáziátlan házasságban való raboskodást is. Ha pedig van merszük föllázadni a konvenciók ellen, akkor megint csak egy férfitől való függőségi helyzetbe kerülnek. A kör bezárult. Emma esetében ráadásul a szeretőkkel kialakult viszonyban állandó a rettegés a lebukástól, az elhagyatástól.

Anna Karenina helyzete némiképp más. Ő nem tud, nem is akar hazudni, az utolsó pillanatig vállalja azt, amit választott: a szerelmét. Heller szerint ez gyönyörű, ezért tudunk azonosulni Annával. Nem rabja lesz a szenvedélyének, hanem következetes végigvivője, végül áldozata. Anna tragédiája abban rejlik, hogy a végkifejletre szerencsétlennek érzi magát a választott kapcsolatában, ezért veti magát a vonat kerekei alá. Végigviszi nyíltan vállalt konfliktusát. Tolsztoj zsenialitását jelzi, hogy Annát utolsó napjaiban a depresszió klinikai képletének a tökéletes leírásával ábrázolta, holott a lélektan akkoriban még nem ismerte a depresszió fogalmát.

Paradox helyzetként értékeli a filozófus, hogy azok a nőalakok, akik nem merik vállalni a szenvedélyüket, végül szintén boldogtalanok lesznek. Igaz, a megcsalt férj, Karenin és a szerető, Vronszkij is boldogtalan.

Heller Ágnes ezen a ponton felteszi magának a kérdést: Hiteles-e, ha férfi ábrázol nőt? Hitelesebb-e, mikor nő ábrázol nőt, mint Jane Austen? Hitelesebb-e az önreprezentáció annál, mintha más reprezentál bennünket? Drámában ennek nincs jelentősége, ott nemtől függetlenül mindenki kibeszéli a saját életét, konfliktusait. Regényben viszont kevésbé érződik autentikusnak, ha férfi ír nőről és fordítva. „A nagy írók esetében azonban nincs ilyen probléma” - állítja Heller.

Anna megítélésével ellentétben a professzor asszony inkább szánalmat érez Emma Bovaryval szemben. Emmának kislány korában teletömték a fejét mindenféle álmokkal. Furcsa módon arról ábrándozott, hogy olyan világban fog élni, mint amilyenben Anna Karenina él. Hercegekről, grófokról, bálokról, szép ruhákról, mindarról, amiről a romantikus regények szóltak. Erre a zárdából kikerülve ott találja magát a primitív, közönséges, unalmas mindennapokban egy egyszerű és unalmas férj oldalán.

„Hogy mi közünk nekünk Bovarynéhoz?” – kérdi Heller. „Gondoljunk csak azokra a mai tizenéves lányokra, akik a televízióban naponta bemutatott álomvilágban élnek, és az ő életük egészen más, mint a tévében látottak szereplőké. Ők napjaink kis Bovarynéi” – adja meg magának és az egybegyűlteknek a választ.

Emma tehát a hazug álmok világból belekerül egy kisszerű életbe, ahonnan egy szintén hazug és kisszerű világba, közönséges szeretői karjaiba menekül, ami rendkívül szánalomra méltó.

A filozófus rámutatott a két regény hősnőjének azon közös vonására, hogy leánygyermekét egyikük sem szereti. A két megromlott házasság igazi vesztesei ők. Anna leánya viszonylag jobb helyzetben van, őt legalább az apja, Karenin szereti, és magához veszi. A család nevű szentimentális konstrukció a nagy regények tükrében nem áll meg Heller szerint, lévén, hogy az egy hazug konstrukció. Szeretet persze létezik, de együtt jár a konfliktusokkal is, és ezek a konfliktusok próbára teszik a szeretetet. A férfiak, Bovary, Karenin, Vronszkij látszólag kiállják a próbát, de végül mégis tönkremennek, mert a konfliktus erősebb a szeretetnél.

Heller Ágnes rámutatott, hogy a 19. századi Európában a fiatalok sok örömöt nem igen vártak attól a házasságtól, melyet hagyományosan a szülők hoztak tető alá, de kifejtette azt is, hogy a szülők által összehozott frigyekre napjainkban is igaz, hogy se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint a szerelmi házasságok, bár ma ez utóbbiak vannak túlsúlyban, hiszen individualisták lettünk. A mai polgári házasság sikere azon múlik, hogy két ember – eltérő karakterrel, szokásrendszerrel, kívánságokkal – hogyan tud szeretőként, barátként, emberileg együttműködni, együtt élni.

Korunk divatos életvitelére, a szinglire utalva a filozófus cáfolta, hogy Emma Bovary és Anna Karenina lettek volna ennek az életformának az előképei, hiszen egyikük sem akart egyedül élni, mindketten avval akartak élni, akit szerettek. Éppen ez okozta bennük és körülöttük a feszültséget.

Heller arra a korabeli helyzetre is rámutatott, hogy a lányoknak sokkal kisebb volt a mozgásterük, mint a fiúknak, férfiaknak. Egy férfi akárhány évesen megnősülhetett, sőt, a társadalmi ranglétrán akkor is magasra kapaszkodhatott, ha agglegény maradt. (Karenin húsz évvel volt idősebb Annánál.) Ugyanakkor ha egy lány bizonyos koráig nem ment férjhez, nem szerzett magának státuszt a világban a férje által, a közösség lemondott róla, nemlétezőnek tekintette, függetlenül attól, hogy arisztokrata, polgári vagy paraszti környezetről beszélünk. Asszonyként már jóval nagyobb mozgástere lett a nőnek. (Kivétel, ha valaki megbecsült íróvá vált, mint Jane Austen.) A korabeli nő számára tehát a legnagyobb probléma, hogy muszáj férjhez mennie. Ha nincs olyan, akit szeret, máshoz kell hozzámennie.

„A mai európai nőknek nincs ilyen kötelezettségük” - folytatta a professzor asszony, kiemelve, hogy a szingli életforma semmivel sem értéktelenebb a párkapcsolatnál. Mégis „az a furcsa érzésem van, hogy bár két ember együttélése mindig konfliktusokkal terhes, voltaképpen érdemes vállalni ezt a viszonyt akár külön-, akár azonos neműek között is, mert aki szinglivé válik, bizonyos fontos élményektől megfosztja magát” - zárta a gondolatmenetét Heller Ágnes. Mindegyik életformának megvannak a maga buktatói.

A filozófus kitért még arra, hogy a 19. századi viktoriánus korban, amikor a tárgyalt regények cselekménye játszódik, a nemiségről nem beszéltek, titok övezte, kivált a lányoknak jóformán fogalmuk sem volt arról, mi fog történni velük a házasságban, de a fiatal férjek is ódzkodtak a szűzlányoktól, meglehetősen nehéz volt tehát a házasságot szexuálisan beindítani, mi több, számos, ma már elfogadott szexuális magatartást tekintettek annak idején perverziónak. Az emberek frusztráltak, szégyenlősek voltak a vágyaik miatt. Persze, a túlzott szabadosság sem helyes, amely a legapróbb részletekig feltárja a nemi életet, mert mégiscsak jó, ha valami titok marad ezen a téren is két ember kapcsolatában.

Érdekességként megjegyzendő, hogy Tolsztoj a regényírás végére valósággal beleszeretett hősnőjébe, Annába, holott mikor hozzákezdett a történethez, előítélettel viseltetett iránta. Az pedig jól ismert irodalomtörténeti aforizma, hogy amikor Flaubert-t megkérdezték a műve kapcsán, hogy kit ábrázolt címszereplő nőalakjában, tömören csak annyit válaszolt: „Bovaryné én vagyok”.