A japánok az élen járnak az óceánirtásban: mind hal-, mind bálnaszempontból. Népszerű nemzeti ételük, a sushi egyik alapanyaga ugyanis a hal: többek között kékuszonyú tonhalból készítik, melyet ezért kipusztulás fenyeget. A távol-keleti ország lakói a világ tonhalállományának negyedét fogyasztják el évente, így ez a halfajta az elkövetkezendő ötven évben akár ki is halhat; sőt, az is előfordulhat, hogy száz év múlva már semmi ehetőt nem fogunk találni a tengerben.



A bálnákkal is ez a helyzet. A környezetvédők folyamatosan üldözik a bálnavadász hajókat, és megpróbálják őket kiszorítani a vizek cetlakta részeiről. De mivel az óceán elég nagy, nem találhatják meg az összeset. A legnagyobb bálnavadász országok, Japán, Izland és Norvégia ténykedése eredményeképp több bálnafaj is veszélyeztetett, illetve a kihalás szélén áll. A grönlandi bálna, a déli simabálna és a csukabálna mérsékelten veszélyeztetett; az északi simabálna, a kék bálna és a barázdás bálna végveszélyben van, tehát kevesebb, mint kétezer-ötszáz példánya él; a szürke bálna pedig kihalófélben van, azaz kevesebb, mint kétszázötven állat úszkál még a vizekben. A három bálnavadász ország becslések szerint évente ezerötszáz cetet fog ki.



A halakat szintén kiesszük a tengerekből. A Természetvédelmi Világszövetség, az IUCN úgynevezett Vörös Listája a huszonkilencezer leírt halfajból ezerkétszáz veszélyeztetett fajt sorol fel. A Fekete-tengerben őshonos tokhalfélék például az elmúlt évtizedek kíméletlen kizsákmányolása, az orvhalászat, a vízminőség romlása miatt mára a teljes kipusztulás szélére kerültek. E fajok ikrájából készítik a valódi kaviárt, amely mindezek miatt hamarosan lekerülhet az éttermek menüjéről, a tokhal meg a tengerekéről, más szóval: kihalhat. Egy a témában készült kutatás egyik résztvevőjének megfogalmazása remekül mutatja az ember önzését: szerinte ugyanis ha nem változtatunk halfogyasztási szokásainkon, ez a század lesz az utolsó, amikor tengeri ételeket fogyaszthatunk. És egyben az utolsó, amikor még élnek állatok a vízben; bizonyára ezt is mondani akarta, de elfelejtette. Az Északi-tengerben élő tőkehalfélék száma szintén megfogyatkozott; a Földközi-tengerben honos tizenkét cápafaj pedig olyannyira megritkult, hogy halászati szempontból már kihaltnak tekinthető. Kardhalból sincs már sok: mivel még azelőtt kifogják őket, hogy elérnék ivarérettségüket, és utódokat hagynának hátra, ők akár hamarabb is kihalhatnak, mint azok a fajok, amiket legalább szaporodni hagynak.

S ha akár egyetlen halfaj is kihalna, a természet rendjét már az is nagyban megbolygatná. Bizonyos halak szolgálnak táplálékul egyes madárfajoknak, illetve nagyobb halaknak. Élelmük kipusztulásával ők maguk is kipusztulnának. Akármennyire is próbáljuk manapság a fenntartható fejlődés eszméjét hirdetni; azaz, hogy csak úgy fogyasszunk, hogy azért hagyjunk is másoknak; a gyakorlatban nem nagyon megy. Nem tudom, van-e arra adat, hogy az emberiség hány százaléka greenpeace-es, illetve védi egyéb módon a környezetét, ám biztos vagyok benne, hogy ez a szám igen alacsony. Önzőbbek vagyunk annál, mintsem ilyesmivel törődjünk; enni akarunk és kész. Ráadásul, az egészséges életmód mostanában nagyon divatos. S mivel a hal sokkal kevésbé hizlal, a benne lévő zsírsavak megakadályozzák a koleszterinszint növekedését, és tele van D-vitaminnal; a fogyasztása nagymértékben megnőtt. Az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörügyi Hivatal (NOAA) statisztikái szerint a világon Kína halássza a legtöbb, évente negyvennégy millió tonna halat. A sorban Peru a második kilenc-, India a harmadik hat-, az Egyesült Államok a negyedik ötmillió tonnával. Fogyasztásban toronymagasan Japán vezet, ott egy emberre évi hatvanhat kilogramm hal, kagyló és rák jut.



Talán érdemes lenne nagyüzemben tenyészteni ezeket a halakat, ugyanúgy, mint a disznót vagy a csirkét. Bár ma is léteznek haltelepek, nem úgy néz ki, mintha a tenyésztés fel akarná váltani a halászatot. Nyilván halászni sokkal egyszerűbb, mert mindig van a tengerekben elég kifejlett példány, és az ízük is más: érződik benne a természetes élőhely, az „igazi” táplálék (nem tápszer) és a sok mozgás hatása. A tenyésztett halak általában zsírosabbak, és rosszabb az ízük a táppal való etetés miatt. De ha már ily módon nem tudunk semmit sem tenni a tengerek élővilágának megőrzéséért, legalább a „Ha kivágsz egy fát, ültess helyette egy másikat” tanácsot megfogadhatnánk, és minden egyes kifogott hal helyett egy fiatal példányt, egy kis ikrát, vagy legalább a halak táplálékául szolgáló vízinövényt, illetve puhatestűt bedobhatnánk a vízbe. Mert a természet valamiért van olyan okos, hogy a több kaját látva több éhes szájat teremt; így tartva fenn a világ legtökéletesebb rendszerét.