A ritkán jelentkező kitörés (hasonló jelenség utoljára 1990-ben, előtte pedig 1975-ben volt látható a Jupiteren) körülményeinek tisztázásával jobban megérthetjűk az óriásbolygó légkörének sűrű felhők által elrejtett mélyebb rétegeinek viselkedését. A felfedezés nagy jelentőséggel bír a földi viharok keletkezésének megértésében is, hiszen a Jupiter nagy léptékű természetes laboratóriumként lehetővé teszi a változatos légköri kölcsönhatások tanulmányozását.
Agustin Sánchez-Lavega (Universidad del País Vasco, Bilbao) és munkatársai a Hubble Űrtávcső, a Hawaii Infravörös teleszkóp, valamint kanári-szigeteki és egyéb kisebb távcsövek hálózatának adatait vetette össze a tavalyi vihar kitörését és fejlődését vizsgálva. A mérések kiértékelése azt az eredményt hozta, hogy az infraképen feltűnően fényes gázgomolyok valójában olyan viharrendszerek, melyeket a Jupiter mélyebben fekvő részeiből kitört vízfelhők váltottak ki, miközben friss víz- és ammóniajég-keveréket fecskendeztek kb. 30 km-es magasságba a látható felhőrendszer fölé. A viharok egy óriási futóáramlásban (jet stream) 600 km/h-s sebességgel mozogtak. A légköri zavar modellje arra utal, hogy az áramlás mélyen benyúlt a Jupiter légkörébe: a legalja mintegy 100 km mélyen húzódhatott a felhők teteje alatt, ott, ahova a Nap sugárzásából már semmi nem jut le a felhők fényelnyelése miatt. Ez pedig egyértelműen a belső hő általi gerjesztést jelzi.
A kutatás részleteit ismertető szakcikk a Nature január 24-i számában jelent meg.
