A zenekar több évtizedes múltra tekinthet vissza. Mesélnétek a kezdetekről?

Cselenyák Imre: Még 1984-ben megkeresett egy Steel nevű rákosmihályi zenekar, akik énekest kerestek. Akkoriban a Hipnózisban énekeltem, meghallgattam őket, és annyira nem tetszett a kemény rock, amit játszottak, úgyhogy úgy nézett ki, hogy nem is lesz közös munka. Aztán nem sokkal később újra felkerestek, és ekkor megtudtam, hogy a csapatból valaki tud hegedülni is. Ez már jobban belefért az általam képviselt zenei koncepcióba, így alakult át a Steel Kontinensé.

Mi vezetett a zenekar szüneteléséhez?

Rózsa Zoltán: Mindig ott voltunk az élvonal közelében, előttünk játszott például az Angyalbőrben főcímdalával elhíresült Moho Sapiens. Valahogy azonban ez nem vált kézzelfoghatóvá. Majdnem lett lemezszerződésünk, de végül a kiadó a Bonanza Banzai-t választotta az utolsó pillanatban. Gyakorlatilag nem is létezett előtte a zenekar, csak nekik jobb volt a managmentjük. De mindig ott voltunk.

Cs.I.: Ott voltunk az aranykapu előtt.

R.Z.: Nem fűződött senkinek anyagi érdeke ahhoz, hogy mi megjelenjük. Szerettek minket, elismerték a zenekart, csak senkit nem érdekelt a dolog. Ez azért felőrli egy zenekar életét.

Tetszett a zenétek, csak úgy gondolták, hogy nem tudják eladni?

R.Z.: Imádtak minket a rádióban, bent vettünk fel dalokat a stúdióban. Tv-felvételünk is volt. Játszottunk millió helyen, rengeteg zenekarral. Senkinek nem kellett olyan szinten, hogy elkészülhessen egy nagylemez.

Cs.I.: Nem próbálták ki, hogy ha tényleg erőltetik, akkor kell-e az országnak.

R.Z.: Benne voltunk a Szigeti Feri műsorában ( A Rock gyermekeiben), jöttek ránk szép számmal a közönségszavazatok.

Cs. I.: Tíz hétig vezettük a slágerlistát. Amire nem is gondoltunk, mert soha nem akartunk slágerzenét játszani.

Ez melyik dal volt?

R.Z.: A Túl kell élni. Van belőle egy videoklipszerű tv-felvétel is. Ezerszer ment a rádióban. Fent van a honlapunkon is.

Mennyi anyagot sikerült a honlapra összeszedni?

Cs.I.: Rengeteget. Elképesztő felvételek kerültek elő, kisebb pincékben adott koncertekről is.

R.Z.: Még találtunk a próbákról kis számkezdeményeket is.

Akkor már kiadóra sincs igazán szükség.

R.Z.: A kiadónak annyira nincsen már manapság értelme. Ma egy cd-nek a kiadása még az én pénztárcámat sem igazán vágná földhöz, annyira alacsony összegről van szó. Ráadásul a kiadó azt ajánlja fel, hogy vegyem fel az anyagot, és ő utána majd teríti. Ezt én is meg tudom csinálni.

Terveztek új albumot?

Cs.I.: Nem biztos. Tervezni tervezzük, de nem olyan fontos.

R.Z.: Lehet, hogy fogunk csinálni egy pár cd-t, kis példányszámban, ötszáz darabot ki lehet adni. De nincs igazán jelentősége. Akkor inkább töltsék le.

A 80-as években ti a zenélésből éltetek, vagy szeretettek volna megélni?

Cs.I.: Természetesen. Akkor az volt minden álmunk, vágyunk hogy ez a zenekar komolyan befusson. És ez egy pár évig működött is. Bár a civil foglalkozásunk még megvolt, de volt ORI (Országos Rendező Iroda) vizsgánk is. Ami a szocializmusban azt jelentette…

R.Z.: Hogy nem vitt el a rendőr.

Cs.I.: Azt jelentette feketén-fehéren, hogy zenészek vagyunk, zenéből élünk, és fellépéseken ennyit és ennyi pénzt kaphatunk. Mindig megvolt erről az aktuális nyomtatvány.

R.Z.: 700 forint volt az ORI gázsi, akkor is ha a fejük tetejére álltak: nem lehetett se több se kevesebb. Ha négyezren ember előtt játszottunk, akkor is, és ha csak ketten voltak akkor is.

Cs.I.: Bele volt írva a személyi igazolványomba, hogy foglalkozása: hivatásos előadóművész.

R.Z.: Hányszor jelentettek fel engem, mert délelőtt otthon voltam. Be kellett mennem a körzeti megbízotthoz, és be kellett mutatnom az ORI könyvemet, hogy nem közveszélyes munkakerülő vagyok, hanem művész.