Kézbe véve az „ingyenes kiadványt” két dolog tűnik az ember szemébe, az egyik, hogy remekül lehet majd bele disznósajtot csomagolni, mert a papírnemű más célú felhasználásához túl kemény és fényes felületű, a belső lapok meg vékonyak, a végén még átszakadnak. A másik, hogy a fő téma az egészségügy. A címlapon kisfiú játszadozik egy sztetoszkóppal és a legnagyobb felirat is így szól: „Egészségbiztosítás”. Alatta kisebb betűkkel: „Egy biztosító, több pénztár” és „A választás szabadsága + a közösség biztonsága.
A hátsó oldalon azzal szembesülhetünk ezentúl csakis kórházakban étkezzünk, mert ott olyan jól tart minket pártunk és kormányunk, hogy nem is érdemes hazamenni. Majd megtudhatjuk, minek köszönhetjük, hogy ezentúl csínján bánnak a rántással. A vizitdíjnak és a kórházi napidíjnak. Minek másnak. Érted-e hülye szavazó? Ha ellene ikszelsz, ezentúl megint szöget lehet beverni a fasírttal, amit unott arcú ápolók löknek majd eléd fémtálcán. Igaz, ameddig ezen a helyen kétszeresére emelkedett az az összeg, amit a betegek napi étkeztetésére fordítanak, addig a kiadványban belül már a háromszorosára. Belelapozva a schengeni csatlakozásról szól két oldal, majd a Fair play program neveli az állampolgárt, miért ne csaljon adót. Képzelem, hány döntéshozót értek el arányosan a kiadvánnyal, hiszen nem a bérből és fizetésből élők választják azt, hogy nem jelentik be őket, vagy nem teljesen.

Négy oldal következik, ami semmi másról nem szól, mint a tandíj nagyszerűségéről. Már a címe is beszédes: A diploma érték - „Érdemes befektetni”. Fordítok: akinek nincs befektetni való pénze, forrása, az ne is akarjon diplomát. Felfogásbeli különbség van a tandíjat ellenzők és támogatók között. Ellenzői a társadalmi újraelosztás egyik hatékony formáját látják. Álláspontjuk szerint a hal helyett háló elv egyik szép iskolapéldája: lehetőséget ad a kitörésre. Támogatói az igazságosságra fektetik a hangsúlyt, szerintük roppant igazságtalan, hogy az egyik polgár adóforintjaiból mások munkapiaci lehetőségeit javítják. Ezt az álláspontot húzza alá a diplomások és a középfokú végzettségűek kereseti viszonyait összehasonlító táblázat. A szerint Magyarországon olyan jól keresnek a diplomások, hogy igazán kifizethetnék előre, tandíj formájában a későbbi keresetük többletét. Hozzáfűzném azt, ami talán kevésbé feltűnő annak, aki kevésbé mélyed el a színes ábra rejtelmeiben, nehezebben értelmezi azt és csak a sugalmazott üzenetet érti ki belőle: a sor végén az a Dánia és Svédország áll, ahol a magas adók és a progresszív adózás a legjobban keresőket sújtja, az így szerzett bevételeket pedig többek között az oktatásra fordítják. Nagyobb arányban mint Magyarországon. Ilyen formán a diplomások utólag fizetik vissza a társadalomnak a felsőoktatásban töltött éveik költségét. Cserébe a skandináv államokban jobb életkilátásai vannak a szegény sorba születőknek, akár magasan adózó diplomások is lehetnek egy olyan országban ahol kisebb a szegények és gazdagok közötti különbség. Következő ábránk a tandíj és a felsőoktatási intézmények többletbevételéről szól. A számok és a színes pöttyök képezte fekvő oszlopok imponálóak. Csak azt nem tudjuk meg, mihez képest beszélünk többletbevételekről? Magyarországon keveset (és egyre kevesebbet) fordítunk a felsőoktatásra közpénzekből, az arra jutó összegeket lehetne adóforintokból is növelni. Abban az esetben az egyetemi és főiskolai oktatás állami finanszírozása nem más, mint a társadalmi javak újraelosztása. Lehetővé teszi a vagyoni rétegek átjárhatóságát és csökkenti a vagyoni különbségeket. Mind a négy oldalon olvashatjuk az egyetemi rektorok tandíj pártoló állásfoglalását. Hajbókoló országunkban, ahol a címeket különös tisztelet övezi, ám keveset tudunk a rektor szerepéről ez roppant jól és meggyőzően hangzik. Milyen kár, hogy a rektor nem más, mint az egyetem vezetője, képviselője. Nem biztos, hogy érdekeik megegyeznek a társadalom és a jelenleg vagy potenciálisan egyetemre járók érdekeivel. Egyfelől érdekeltek a forrásokban gazdag egyetemben, másfelől érdekeltek az államtól való függetlenségben. Szerepük a privatizálás előtt álló állami vállalatok vezetőiéhez hasonló.

A vizit és kórházi napidíj előnyeit ecsetelő rész hamar kinyitja a fegyvertárat az ember zsebében. Idézem: „Lassan már egy éve, 2007. február 15-e óta fizetjük. A politika és a pártok nem hagyják, hogy megszokjuk.” Aha, a vizitdíj a mi vívmányunk, vigyázzunk rá, mert a csúf és gonosz politika és a pártok elveszik tőlünk! Az átlagember párt és politikaundorát meglovagolni, akkor amikor lassan már a csecsemők is tudják, hogy a vizitdíjat pártok (segítek: a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége) keltették életre, nem más, mint ügyetlen csúsztatás. Azt rágja a szánkba, hogy a kormány maga a nép, akaratuk egy és azt úgy hívják vizitdíj. Aki meg akarja szüntetni, az a néppel szemben álló csúf pártpolitika. Picit megijedtem, de szerencsére továbblapozva sem jött az, amire ilyen felütés után vártam. A többpártrendszer felszámolása és a „népi demokrácia” visszaállítása jelen kiadványból még kimaradt. Helyette azt olvashatjuk, hogy a háziorvosok és kórházvezetők mennyire örülnek neki (érdekes, én mást tapasztaltam).
Kedvencem a következő gyöngyszem: „A vizitdíj bevezetése óta ismét 40-50 betege van, éppen annyi, mint a díj bevezetése előtt egy évvel. Sznyejka Dragova doktornő szerint ez azért is jó, mert így több ideje jut egy-egy betegre, tehát többet tud foglalkozni a hozzá forduló emberekkel.” Bonyolult matematikai képlet: a vizitdíj 40-50 betegről, 40-50 betegre csökkentette az orvoshoz forduló betegek számát. Hát ez nagyszerű! Várjuk, miféle csodákra képes még. Még egy remek érv a vizitdíj és a napidíj mellett: „A szegényebbek valóban indokolt esetekben fordulnak hozzájuk, de az a réteg, amelyet nem terhel meg a díj kifizetése, továbbra is az indokoltnál többet jár a rendelőbe.” Ugyan önmagában örvendetes, hogy hanyatlik a rendelőturizmus, de tessék mondani: nem lehet, hogy a szegény ember úgy általában kevesebbet látogatja a rendelőintézetet? Azaz akkor sem megy orvoshoz, ha indokolt lenne, mert „megterheli a díj kifizetése”?

Felesleges is a többi cikkel mélyebben foglalkozni. Nettó kormányzati sikerpropaganda az is. Önmagában kellemetlenkedve veszem kézbe az ilyesmit. Felháborodok, vagy keserűen legyintek amikor kiszabadítom a postaládából. Jelen kiadványunk különös zamatát az időzítés adja. Március 9-én választani fogunk a benne felmagasztalt díjakról. Olyan díjakról amik eddig nem, vagy adóforintjaikon keresztűl terheltek minket. Marginális kérdésnek tartom mind a hármat. Olyannak ami alkalmas arra, hogy kifejezésre juttassa a kormány politikájának támogatottságát vagy elutasítottságát, de a kérdésekre adott válaszok az életünket érdemben nem befolyásolják majd. Legfeljebb azt üzenhetik majd, mennyire fontos nekünk választópolgároknak a társadalmi szolidarítás. Vagy mennyire szeretjük, ha hülyének néznek bennünket, mondjuk a hasonló füzetekben.

Illusztráció: Új Magyarország kiadvány