A szombat délután elhanyagolható pontja számomra az a pár ellenvéleményt képviselő ember. Persze, ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy nekik miért nincsen jobb dolguk szombat délután, mint egy teljesen felesleges anti-demonstráció és provokáció. De mindenkinek más a hobbija. Azért emlékeztetnék ezzel kapcsolatban arra, amit az SZDSZ egyik prominense mondott: „Az árpádsávos kollégák segítenek az SZDSZ népszerűsítésében. Köszönjük nekik!”

De vissza a kampánynyitóra és fő tartalmi elemeire! Az SZDSZ elnöke kihangsúlyozta: háromszor mondanak nemet, és ezzel nemcsak a három konkrét kérdésre utalt, hanem kevésbé kézzelfogható gondolatokra is. Tehát a kórházi napidíj, a vizitdíj és a tandíj eltörlés ellen szavazni szabad demokrata olvasatban azt is jelenti, hogy nemet mondunk a reformok leállítására, az ingyenesség hamis illuziójára és a szocializmusa. Hmm.

Csak mellékesen jegyezném meg, hogy pár nappal ezelőtt Horn Gábor azt nyilatkozta, hogy „tisztességes kampánnyal meggyőzhetők az emberek”. Kérdem én: hol van ez a kampány, jelentkezzen, aki látta. A népszavazás kapcsán hallott és látott információk után leginkább azt szeretném, ha bölcs törvényhozóink hozzáadnának a népszavazási válaszokhoz egy harmadik rubrikát is, valami ilyesmi tartalommal: azért ültök ott a kupolás épületben, hogy megegyezzetek az országot érintő kérdésekben.

Mi a baj ezzel a hármassal?

Először is a reformok leállítása: többször elhangzott már kormánypárti politikusoktól, hogy a népszavazás kérdései lényegében nem érintik a reformokat, csak – és ezzel nem jelentősségüket kérdőjelezik meg – szimbolikus kérdések. Tehát ha az igenek győznek, az sem jelenti a reformok leállítását, inkább csak bevételkiesést okoz az egészségügyben és a felsőoktatásban.



Elveszett illúziók

Az ingyenesség hamis illúziója. Az igazság az, hogy akár az igenek győznek, akár a nemek a népszavazáson a magyar egészségügyi ellátás nem lesz ingyenes. Természetesen nem a fizetett tb-járulékra gondolok, hanem arra a tényre, hogy a mai napig borítékkal (vagy anélkül, de plusz összeggel) felfegyverkezve megy az ember orvoshoz. Teszi ezt azért, mert úgy érzi, hogy ez szükséges ahhoz, hogy megfelelő ellátásban részesüljön. Ilyenkor vágyik az ember Németországba, ahol az orvosok nem fogadhatnak el hálapénzt. Nem irigylem tőlük, csak olyan érzésem van, mint amikor a pultos megvetően néz rám, hogy pontosan az italom árát adom neki fizetségként, szervízdíjat nem. Miért kéne? Az igénybe vett szolgáltatást kifizettem, nem? Az orvosnál jobban kiszolgáltatottnak érzi magát az ember, az egészségemet nem kockáztatom szívesen. Szóval illúzióim nincsenek. Fizetek én, csak legyenek tiszták a játékszabályok. És akkor mehet a vizitdíj és a kórházi napidíj is. De akkor csak az.

Good bye szocializmus

És végül, de nem utolsósorban nem a szocializmusra. Érdekes megközelítés, értem is én, hogy mire gondolnak. De vajon nincs nosztalgia az emberekben? Nem az egypártrendszer iránt, hanem egy bizonyos létbiztonság felé. Ha mérleget vonunk a rendszerváltás óta eltelt 17 évből hányan értékelnék úgy, hogy a hazugság maradt, a biztonság múlt csak el?

Összegezve az elhangzottakat felmerül az a kérdés újra, amit először akkor tettem fel magamnak, amikor Kóka Jánostól, a párt elnökétől először hallottam, hogy „kemény kampánnyal” készülnek a népszavazásra. Hogy lehet pozitívan reklámozni egy negatív választ? Mert nemhiába nyakatekertek a kérdések, lélektanilag fontos lehetett a feltevőknek, hogy az általuk támogatott álláspontot az igennel képviselhessék. Mert mennyivel egyszerűbb lenne mondjuk, hogy "akarja-e hogy a felsőoktatásért tandíjat kelljen fizetni?".



Másik csapdahelyzet, hogy egy demagógnak bélyegzett kérdéssor kapcsán lehet-e nem demagóg módon vitát folytatni. Ebben a kérdésben a szombat délután szintén nem választ jelentett. És nem mondanám úgy, hogy köszönjük, nem!

Megvannak a kampánynyitók, a pártok soraikat rendezték, álláspontjukat ismertették, és ezt hallgathatjuk még majd egy hónapon keresztül. A régi viccel élve már csak egy utolsó kérdésem lenne:

És mi, belgák, mire szavazzunk?