Főapát úr, ön közvetlenül a világháború után, 1946-ban született, vagyis jóformán beleszületett a létező szocializmusnak nevezett rendszerbe. Ez hogyan hatott a gyermekkorára?
Tréfás közhellyel úgy is mondhatnám: nehéz gyermekkorom volt. Polgári családba születtem, horthysta katonák, altisztek is voltak a családunkban. Egyszóval nehezen éltük meg az átmenetet a szocializmusba, lévén, hogy az anyai nagyapámat kuláknak nyilvánította, apait pedig nyugdíjazta az új hatalom. Természetesen államosították a család vagyonát. 1952-re gyakorlatilag anyagilag ellehetetlenítették és jogfosztottá tették a családunkat, ráadásul a pamutiparban dolgozó édesanyámat akkoriban érte egy komoly baleset. Később könyvtáros lehetett a soproni könyvtárban.
Mindez hogyan alakította az otthoni légkört? Mivel egészítették ki azt az iskolai hatások?
Katolikus családban nőttem fel, szüleimtől keresztény nevelést kaptam, hittanra jártam. A „kettős nevelésnek” köszönhetően hamar megtanultam, hogy mit szabad mondanom otthon, mit az iskolában. Kisdobos és úttörő is voltam, 1962-ben dolgoztam a Hanság lecsapolásában serénykedő KISZ-építőtáborban, mivel ez feltétele volt az egyetemi felvételnek. Valójában nem rendített meg ez a kettősség.
Aztán 18 évesen belépett a Pannonhalmi Szent Benedek rendbe.
Ugyan kamaszkoromban engem is megérintett a szerelem, 17 éves koromtól mégis erős belső indíttatást éreztem a papi pálya és a tanári hivatás iránt. 1968-ig teológiai tanulmányokat folytattam, az első meghatározó közösségi élményem a pannonhalmi bencések között ért. Az ottani, folyamatos szellemi felvérteződés ellensúlyozta a "létező szocializmus" hatásait. Választásomban voltaképpen a hatalommal való szembenállás is szerepet játszott. A rólam készült állambiztonsági jelentésben az állt, hogy szüleim akarata ellenére léptem papi pályára.
Hogyan élte meg 1968-at?
1968. augusztus 20-án éjszaka és másnap Pannonhalmáról jól láttuk és hallottuk is a Varsói Szerződés harckocsijainak csehszlovákiai bevonulását. Egyrészt 10 évesen már átéltem az '56-os forradalom és szabadságharc felszabadító érzését, majd a szabadság elnyomását, másrészt a későbbi NDK-s útjaim és lengyel kapcsolataim jóvoltából tájékozottabb voltam, mint a lakosság többsége, így nem tápláltam hamis illúziókat a történésekkel kapcsolatban. 1968. szeptember 18-án behívtak 22 hónapra sorkatonai szolgálatra. Naponta hallottam őrnagyunk szájából a „testvéri segítségnyújtás csehszlovák barátainknak” formulát, de akkoriban kevésbé zavart a hazugság, mint mai fejjel visszagondolva, talán mert egy idő után immúnissá váltam a folyamatos valótlanságok iránt.
1971 szintén meghatározó év az életében: akkor szentelték pappá. 25 évesen kellően felmérte a döntésének a súlyát? Például azt, hogy nőtlenségi fogadalmat is tesz.
Mint említettem, vegyes gimnáziumba jártam, és a középiskolás éveim alatt nem került el a szerelem, de a hívás erősebbnek bizonyult a családalapítás vágyánál. Ameddig a családi életre készültem, legalább 5-6 gyermeket képzeltem feleségemnek és magamnak.
Persze, a szerzetesi lét szintén közösségi, mondhatni családi életforma a testvérekkel. A cölibátus kérdése örökzöld téma egyházi és világi körökben egyaránt. Egyesek a papi utánpótlás kérdésének megoldását remélik az eltörlésétől, de ezek a várakozások szerintem illuzórikusak, hiszen sok olyan egyház is küszködik utánpótlási, vagy más jellegű gondokkal, ahol nősülhetnek a papok.