Hogyan fér meg egymással üzlet és művészet?
A nyolcvanas években egy olyan országban éltünk, amely a hiánygazdálkodás keretei közt működött, és az alkotások mindössze arra szolgáltak, hogy a mennyiségi hiányt pótolják. Három réteg volt Magyarországon: munkás, paraszt és értelmiségi; ezen a három igényszinten kellett szellemi terméket előállítani. Ez a folyamat az ország versenyképességének csökkenéséhez vezetett. A rendszerváltás után a mennyiségi átalakulás fázisa majdnem tíz évig tartott. Az európai uniós tagság óta eltelt pár esztendő kevés volt ahhoz, hogy a szellemitermék-alkotásnak új értékrendje alakuljon ki. Ezt tetézi, hogy a magyar nyelv régóta egy sajátos kifejezést alakotott a munkához és a pénzhez való viszonyunkról: az amerikai csinálja, az orosz megdolgozza, a német megszolgálja; mi pedig keressük a pénzt - keressük az alkotást is. A rendszerváltás előtt negyven éven keresztül kaptuk a pénzt. Ma ez a kettő egymás mellett létezik: a kulturális szféra kapja a pénzt, a gazdasági pedig keresi. De egyik sem találja. Ki kellene alakítanunk egy olyan versenyképes kifejezést, amely az előző példákkal ellentétben pozitív kicsengéssel rendelkezik, mint megalkotjuk, levállalkozzuk vagy megtermeljük. Ez lenne a kezdet.
Ez a ház (a VAM Design Center) az alkotás világára akképpen ad pozitív választ, hogy a száz százaléknyi esztendőt szétbontjuk különböző szakmai területekre: így az építészet világa körülbelül hét-nyolc százalékot (ami harmincöt-harminchat nap), a profit világa, a humánerőforrás ügyek hat százalékot, az életmódprojektek tíz százalékot, a művészetek (képzőművészet, fotó, design, vizuális kommunikáció) negyvenöt százalékot tesznek ki. A maradék huszonöt százalék azokat az adaptálható projekteket, kommunikációs termékeket jelenti, amelyeket a világpiacról behozunk Magyarországra: életműveket, stílustörténeti, technikatörténeti, kutatástörténeti feldolgozásokat. Ezek a szellemitermék-orientált projektek a kommunista érában nem jöhettek be az országba, mert nem kívánatos jelenségeknek számítottak. Azzal, hogy az utóbbi időszakban a képzőművészet különböző utazó kiállításait beengedtük ide, ezt a hiányt tudtuk pótolni. Mivel az alkotás világának egyes területei nem érkeztek az országba, a minták nem tudtak kialakulni; a mértékadó kiállításokat elő kell állítani, hiszen azokon keresztül tudjuk mérni saját magunkat. 
Mennyire volt rizikós létrehozni ezt a projektet? Hiszen ma Magyarországon egy művészeti vállalkozás nem feltétlenül nyereséges.
Egy ilyen projektet csak fejlesztési alapon szabad vizsgálni. A kiállítás egy termék: a kiállító bérleti díjat, a vendég belépőjegyet fizet; a kiállításon keletkező kommunikációs elemek szintén termékként értelmezhetők. A szellemi termék alkotójának le kell küzdenie azt a kényszert, hogy az alkotását el kell adnia. A szellemi terméknek, így a képzőművészetnek is az természete, hogy nem tudunk róla. Hidat kell építeni a termék és a vevő között, és ezt úgy lehet megtenni, ha az alkotó kiállít, bemutatja a munkáját, „kiképzi” a vevőt, a dealereit és a tervezőket. Enélkül a képzési magatartás nélkül nem lehet a kommunikációt előállítani, a termék és a vevő között nem jön létre kapcsolat. Ebben segít ez a ház. Ezen túl különböző események is megrendezésre kerülnek a kommunikáció eszközrendszerének következő állomásaként. Ez is termék, ezt is el tudjuk adni. Ezekből a bevételekből tartjuk fenn a házat.
